Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - HORVÁTH PAL: A felvilágosodás és a romantika határán (Az alig ismert J. G. Hamann)

néphagyomány, a néphit és a folklór világában vél felismerni; igen jellegzetes, hogy a Bibliát egy olyan „romlatlan", „ősi" beszéd formájának tekinti, szemben az antik irodalom és mitológia nyelvezetének köntörfalazó mesterkéltségével. Lehetetlen itt nem gondolnunk arra, hogy Hamann gondolatai az egzisztenciális és perszonális teológiák néhány elemének megelőlegezését jelentik, de a „teológia" barthi paradoxona vagy P. van Buren „negatív teológiája" is más megvilágításba kerül általa. Ezzel összefüggésben termékenyen eredeti az is, amit Hamann az ember „istenképiségéről" gondol. Szerinte ez „eleve elrendeltség", de nem azon a módon, hogy az embernek puszta adottsága volna; az ősbűn után inkább elrejtett, elleplezett feladat, amely valóságossá csak Isten közbejöttével válhat. Ez utóbbi a hamanni krisztológia alapelve: Jézus emberréválása az istenképiség megtalálásának eszköze, hiszen csak az ő paradigmatikus létében tapasztalja meg az ember a benne rejtőző „istenit". Ennek a rendeltetésnek a meglátásában van Hamann szerint az ószövetségi hagyomány, a zsidó örökség fontossága, hiszen az ótestamentumi ősatyák és próféták hitében és szavában nyer megalapozást az a képesség, amely alkalmassá tesz minket arra, hogy felismerjük Jézusban, az „imago hominis"-ban az „imago Dei" bennünk lévő lehetőségét. Röviden összegezve ez a kereszténység „titka", amelyre érvényes Hamann megállapítása: „a keresztény hit nem kommunikálható, mint valamiféle árucikk, hanem a bennünk lakozó menny és pokol"; a logika és a ráció szabályainak alá nem vetett népnyelv érzéki közvetlensége csupán az a közeg, amelyben ez a „hit" minden ember számára megszerezhetőnek bizonyul. Hamann hermeneutikája azonban egy további fontos eszközt is kínál. Az érzéki, „szó szerinti" megértés mellett ő is használja a keresztény hagyomány „allegorikus" magyarázati módszerét. A tárgy, amelyen ezt az eljárást szemlélteti, a bibliai anyag és az antik tradíció egymást magyarázó értelmezése, mint példa a nyelvileg „közvetlen" és „közvetett" közötti összefüggések felismerésére. Különleges viszont, hogy Hamann az allegorikus magyarázati modellt két irányban is használja. A szokványos, előképi értelmezés mellett, amely szerint a kereszténység mint előzményét, érzéki előttesét magyarázza, értelmezi a pogány vagy a zsidó hagyományt, megteremt egy sajátos „utóképi" módszert is: magát a keresztény mondandót „vezeti le" Szókratész vagy Mózes valaha elhangzott szavából, annak a meggyőződésnek a bizonyossága birtokában, hogy az „eredeti", a szó szerinti értelem az a tág, sokrétű és misztikus világ, amiből az allegória átviteli technikáját alkalmazva egy-egy lehetséges jelentést tudunk kiszakítani, kibontani. Ebből az is következik, hogy az eredeti, érzéki nyelv gazdagabb, mélyebb, mint annak szavait értelmezni akaró igyekezetünk; a nyelvi hagyomány háborítatlan ősi rétege az az „egész", amiből későbbi interpretációink építkeznek. Talán így nyer értelmet Hamann szállóigévé lett mondása is: „a költészet az emberiség anyanyelve" - költészeten értve a „hit" teljes nyelvi valóságának kiinduló állapotát. A nyelv közvetlen isteni eredetének eszméje Hamann felfogásában további komoly következményekkel jár. Lehetetlen ugyanis a spontán és fokozatos nyelvfejlődés gondolatát, a nem-nyelvinek nyelvi természetűvé válását feltételezni vagy a nyelvet pusztán emberi konvenció szüleményének tekinteni. Isten nélkül a nyelv léte, a nyelv va-