Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - GÖDÉNY ENDRE: José Ortega y Gasset társaságában
Mindenki láthatja, hogy Európában évek óta „ különös dolgok" történnek. Példaként néhány olyan politikai mozgalmat említhetek, mint a szindikalizmus és a fasizmus. Ezeknek az új jelenségeknek a különössége nem az újszerűségüknek tulajdonítható, hanem rendkívül fura arculatuknak. A szindikalizmus és a fasizmus különböző formáiban először jelenik meg Európában az az embertípus, aki nem akar észokokkal érvelni, s nem akarja, hogy igaza legyen, egyszerűen csak eltökélte, hogy érvényesíti a véleményét. Véleményt akar alkotni, de nincs szándékában elfogadni a véleményalkotás előfeltételeit és szabályait. A lélek bezártsága, mint láttuk, arra sarkallja a tömeget, hogy beleszóljon a közélet minden kérdésébe, egyszersmind elkerülhetetlenül arra készteti, hogy egyetlen beavatkozási móddal éljen: erőszakkal. Korábban erőszakhoz csak az folyamodott, aki már minden más lehetőséget kimerített vélt igazának és az igazságosságnak a védelmében. Az erő alkalmazása volt az ultima ratio. A civilizáció tulajdonképpen arra irányuló kísérlet, hogy az erőszakot ultima ratio-vá szorítsuk vissza. Az actio directa igyekszik felborítani a rendet, s prima ratio-nak minősíti az erőszakot; pontosabban: egyetlen ratio-nak. Lassan az emberi együttélés minden formája beszorul ebbe az új rendbe, mely eltörli a közvetett eszközöket. A társadalmi életből eltűnik a „jólneveltség" fogalma. Az irodalom, mint actio directa, a sértegetésben ölt formát. Beszűkülnek a nemek közötti kapcsolatok. Szabályok, normák, illem, közbülső megoldások, igazságosság, ráció! Ugyan minek találták ki mindezt, minek ennyi bonyodalom!? A civilizáció elsősorban együttélési szándék. Az ember olyan mértékben udvariatlan és barbár, amilyen mértékben nem számol másokkal. Ezért van az, hogy minden eddigi barbár korszakban szétszóródtak az emberek, s csupa apró, elszigetelt, ellenséges csoportban nyüzsögtek. Nem hiszek a történelem abszolút meghatározottságában. Lehetséges, hogy a tömegek lázadása valóban az emberi társadalomnak egy újszerű, egyedülálló berendezkedéséhez vezet, de az is lehetséges, hogy megpecsételi az emberiség sorsát. Nincs miért tagadnunk, hogy van valóságalapja a haladásnak, ám az a felfogás, amely biztosra veszi a haladást, már módosításra szorul. Nem kétséges, hogy fejlődése során minden régi kultúra magával görget sok elhalt szövetet és nem kevés megkérgesedett anyagot, ami csak teher és mérgező üledék az élet számára. Létezik nem egy holt intézmény, csökevényként fennmaradt, értelmét vesztett érték és tekintély, túlbonyolított megoldás, akárcsak sok nyilvánvalóan elavult norma. A közvetett akciónak, a civilizációnak mindezek az elemei egy egyszerűsítést hajszoló korszakot igényelnek. A romantikus szerelem fája is nyesésre szorul, hadd hulljon le róla az ágaira tűzött rengeteg művirág, akárcsak a napfényt elrejtő, őrülten burjánzó liánok, csigadíszek, tekeredő és kusza fonadékok. De nem szabad beleesnünk a XIX. század vezetőinek a legfőbb hibájába: abba, hogy nem voltak elég éberek, nem voltak mindig résen. Ha valaki a napos oldalon sodródik, és teljesen eltompultan áll, az, amikor felbukkan valamely veszély, pontosan a felelősségvállalásban nem tölti be a küldetését.
