Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

NAGY ZOLTÁN: Nagycsütörtök asztalánál

kezetünk történelmi öröksége nagymértékben gátolhat minket. Mint tudjuk Luthernek hosszasan kellett magyarázkodnia éppen emiatt a zwingliánusok (Stenkfeld, Zwingli, Karlstadt, Oecolampadius) által exponált vád miatt, hogy tudniillik Luther követői húsfalók, vérivók, emberevők. Luther azzal próbálta elhárítani a vádat, hogy a kenyérben nem Krisztus testének egy darabját vesszük magunkhoz, hanem az egész testét, és a bor ivásakor nem Jézus vérének egy cseppjét isszuk meg, hanem az egész vérét. A kannibalizmus minden idők egyik legförtelmesebb bűne volt. Ellenséges viszonyban élő népek terjesztették egymásról azt a rémhírt, hogy a másik nép tagjai emberhúst esznek. így próbálván megindokolni maguk előtt azt a képzelt erkölcsi fölényt, mely ahhoz kellett, hogy képesek legyenek egymást halomra gyilkolni. De a XX. századra a kannibalizmus hasonlata már nem ébreszt olyan heves ellenérzéseket, mint a megelőző századokban. Megváltozott a kannibalizmus megítélése is: ennek eklatáns példája Oskar Kokoschka egyik rajza, melynek címe: „Krisztus segít az éhező gyermekeknek. A rajzon a kereszten függő Jézus egyik karját odatartja az előtte álló gyermekek szája elé. Néhány évtizeddel ezelőtt egy repülőgép-szerencsétlenség túlélői az Andok lakatlan hegyláncai között rekedtek. Túlélésükre csak azon az áron volt esély, hogy megeszik éhen halt társaikat. Volt olyan köztük, aki felajánlotta a testét társainak, hogy miután meghal, társai megehessék a húsát túlélésük érdekében. (Ennek a híres esetnek könyv és filmfeldolgozása is van: Életben maradtak - címmel). 2. kép