Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

NAGY ZOLTÁN: Nagycsütörtök asztalánál

Kormos Istvánnak van egy verse, melyet talán valamelyik észak amerikai bennszülött nép meséje ihlethetett, az a címe, hogy „Oda a kukoricához". Gyönyörű alkalmazása a Jézus - Kukorica Anya párhuzamnak. Ebben a szerző egy csöppet sem törődik a kannibalizmussal kapcsolatos, terhelt teológiai örökséggel. „Tűrtél te minket, fogunkat, kezünket... Holtodban körülálltunk, gyönge testedre vártunk vad kannibálok..." De Harald Duwe festő sem és a Tutzingi Evangélikus Teológiai Akadémia nagyra becsültjei sem voltak tekintettel erre a terhes exegetikai örökségre. (2. kép) Ha valóban képesek vagyunk elvonatkoztatni ettől, akkor ki kell jelentenünk, hogy a Jézus által átalakított pászka rituálé igenis olyannyira provokáló a maga kannibalizmusra való felszólításával, hogy érthető a teljes zavar, mely Harald Duwe: Úrvacsora - című képén a tanítványokat jellemzi: Állnak bambán, vagy megpróbálják poénnal elütni a dolgot, esetleg csak ülnek zsibbadtan a döbbenettől. Leginkább talán ahhoz hasonlítható ez a helyzet, melyet a tanítványok átélhettek, mint amikor Gauguin a neki átadott postai küldeményből kicsomagolta barátjának, Vincent van Gogh-nak a fülét. Gauguin-hez hasonlóan, mi mai tanítványok is rádöbbenhetünk, hogy O a mi barátunk (Jn 15,14), véresen komolyan gondolja. Hogy sokkal fontosabbak vagyunk neki, mint ahogy azt mi valaha is feltételeztük. Erre pedig csak véresen barbár rítussal, halált megvetően, velőtrázóan eltökélt odaszánással, kannibalizmusra való felszólítással tud rádöbbenteni. Mindennek végiggondolása talán segíthet némelyeket abban, hogy úrvacsora vételekor úgy érezzék, „mintha tüzet ennének". ÓDA A KUKORICÁHOZ Ég áldjon, kukoricatábla, felkiáltójel, zöld dárda élő tengere vagy te, zászlók tengere vagy te. Mezőn aluvók álma, nincstelenek kalácsa, vezetsz kölyök koromba, jobban mint ezer lámpa. Hányszor kínáltál, éhségemből kirántál, tíz év, húsz, baktatsz velem, kiáltod: „Jelen!" Asztalunkon kenyér, morzsád söpörte tenyér,