Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

NAGY ZOLTÁN: Nagycsütörtök asztalánál

A nagycsütörtöki vacsora pillanataiban még a végzetessé váló események előtt vagyunk. Júdás még csak ezután indul el és mutatja majd meg a templomszolgáknak, katonáknak, hogy hol van Jézus rejtekhelye, hol lehet a sötét olajfaligetben rátalálni. Még történhet valami váratlan. Júdás még meggondolhatja magát. Az elfogatásra kirendelt csapat még belefulladhat az ebben az évszakban igen hevesen hömpölygő Kidrón-patakba. Nagycsütörtök estéjén még minden nyitott. Jézus magatartását mégis a másnapi halál biztos tudata jellemzi. A szeder este forgatókönyvét megzavarja, és ahelyett, hogy elmondaná a kovásztalan kenyér felett az ismert formulát: „Ez a sanyarúság kenyere, melyet őseink ettek Egyiptomban", ahelyett így szól: „Ez az én testem." Valamint ahelyett, hogy elmondaná a harmadik pohár bor felett is az áldást, így szól: „Ez az én vérem. így emlékezzetek rám!" Mindenkinek van módja arra, hogy emlékül hátrahagyjon valamit, ami megkönnyíti itt maradó szeretteinek a reá való emlékezést, egy fontos, már-már jelképessé váló tárgy, mondjuk egy értékes óra, vagy egy fénykép, egy ruhadarab, vagy egy könyv, és így tovább... De hogy valaki egy évről évre ismétlődő ünnepi eseményt tegyen a reá való emlékeztetővé? Ráadásul Jézus szavaiban egybeesik a közeli halál burkolt bejelentése és a reá való emlékezésre való felhívás. Mintha azt mondaná tanítványainak: „így emlékezzetek rám, ahogy most láttok!" Másnap, nagypénteken Jézus agóniától eltorzult alakja és kínszenvedése nyilván mélyen beleivódott az őt szeretők és érte aggódok emlékezetébe. Fájdalmuk a tehetetlenségtől talán még pokolibb volt. Mozdonyvezető érezhet ilyet, amikor látja, hogy valaki ráfekszik a sínekre, jóval a vonat féktávolságán belül: nem szabadulhat a látványtól, és sosem tudja elfelejteni. Bár hasonlóan emlékezetes a nyilvános, szándékosan brutális és megalázó keresztre feszítés, mégsem a kereszt az emlékezés forrása, hanem nagycsütörtök estéje, a szeder este a maga megzavart, átalakított liturgiájával. Talán ezért nevezte Chrysostomus az utolsó vacsorát így: „a megszabott idők beteljesedésének estéje." Mint az elmúlónak, a napnak utolsó árnyképe a napórán, mely a végtelenbe nyúlik, aztán elnyeli a sötétség. „Ez a ti órátok és a sötétség hatalmának ideje" (Lk 22,53), mondja Jézus az elfogatására kirendelt népes csapatnak. Elfogatásától fogva tehát „sötétség uralkodik". Elkezdődik a sötétség hatalmának ideje, ezért innentől kezdve az érzékszervek által közvetített benyomások, a tapasztalat rossz tanácsadók. Luther is a tapasztalat megbízhatatlanságáról éppen a nagypénteki események kapcsán beszél. Hiszen akik Jézus keresztjét körülvették, nem tapasztalták meg Isten jelenlétét, és nyilván arra jutottak magukban, hogy Isten távol volt Jézustól és mindattól, ami Vele történt. Csak a feltámadás másította meg nagypénteki tapasztalataikból nyert meggyőződésüket. De térjünk vissza a teljesség estéjéhez, amikor Jézus még nem az agónia közepette, mint „fájdalmak férfia" (Ezs. 53,3) áll előttünk, hanem közvetlenül azt megelőzően, de még önmagának teljes csorbítatlanságában. így kell rá emlékezni, amint iszsza tanítványaival az áldott bort és közben azt mondja, legközelebb már csak az Isten országában fogok belőle / veletek együtt / inni. (Lk 22,18) Andrej Tarkovszkij Olaszországban készült utolsó portréfilmjében beszélt arról, hogy amit akkor és ott gondol és mond, az a döntő. Lehet, hogy halála előtt félni fog és másként beszél majd, de azt ne vegyék figyelembe! Az a fontos, amit most, minden kényszertől mentesen, szabadon mond és tesz. Azt hiszem, minden felelős köz-