Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

Figyelő - G. KOMORÓCZY EMŐKE: ...Villányi László: Egy másik élet

bivalens viszonya most, visszatekintve a bölcs humor, szeretet, megértés forrása lesz (A vetkőzés mozdulatai című ciklus). Ennél jóval többet árulnak el a költő életérzéséről, világhoz való viszonyáról a következő - mélyen személyes, ugyanakkor mégis átszűrtén személytelen áttételes-ciklusok (Alázat, A hal hangja, Az alma íze), amelyek mintha a „szerelmes" verseket fognák össze, valójában azonban létező jellegűek. Ugyanis Villányinak nincsenek szerelmes versei a szó megszokott, konvencionális értelmében, viszont egész lényét, költészetét áthatja az a szoros élet-szimbiózis, amelynek kötelékében immáron majd' harminc esztendeje él, s amely nála az érzékeken keresztül megismert, megértett lét, „lélekházasság"-gá (Hamvas Béla kifejezése) finomult. Az ember érzékei által éli át a létet legintenzívebben, s ha érzéki tapasztalatait képes szellemileg feldolgozni, a megismerés mind magasabb lépcsőfokaira léphet. Ezt Villányi költői pályája ékesen igazolja. Nála valójában nem is a leírt szavak, hanem a szöveg alatti rétegek, a megélt élmények, szellemi tapasztalatok elektromos vibrálása adja a versek különös belső feszültségét. Az „alma íze", zamata egyre édesebb az évek elmúlásával - így lesz a test „lélekvezető". Mindig újra s újraélve e kapcsolat mélységeit, fokozatosan megtanulja értelmezni saját léttapasztalatait az emberi sors dimenzióiban, így mind többet képes számunkra is érzékelhetővé tenni a lét eszszenciális törvényeiből. (Négy évszak című ciklus). S ahogy mélységben, úgy tágul ki térben-időben (azaz a téridőben) is ez a költészet. A Szabadkai villamos című kötet darabjai változtatás nélkül, mintegy belső logikával illeszkednek e táguló szerkezetbe: Győr-Szabadka-Közép-Eu-rópa-Párizs (Európa „szíve", művészeti centruma) a költő életének színterei, s egyúttal a mi „Európába-menetünk" szimbolikus állomásai. A tájékozódott; a szabadkai „ikercsillag" unokatestvér-pár (Kosztolányi Csáth) a századfordulón Európa felé tájékozódott; a szabadkai villamos kisfiúutasában most az ő emlékük ködlik fel, s válik iránymutató jelzéssé. Ok szállnakkeringenek az óceán fölött, a felhők között, az ő idő-villamosuk döcög velünk a Jövő terei, Európa felé. A kitágult Idő is a Múltból építkezik tehát. A 28 darabból álló prózaköltemény-ciklus (Vivaldi naplójából) életösszegzés-szerűen zárja le a kötetet. Költőnk szellem-elődje a 18. századból örökifjú mosollyal lép elénk, Villányi arcával és tekintetével (aki az öröklődés rejtelmes test-lelki ösvényein a zeneszerző leszármazottjának - „újratestesülésének"? - sejti magát). Spirituális ihletettségű miniatűr zenei kompozíciók, polarizált fény-árny-áttűnések, elhallgatások-síkváltások, apró etűd-jellegű pillanatképek sugallják: a művészlét esszenciális sajátosságai a muzsikában érzékelhetők a legtisztábban (sors-dallam). Az 1710-37 között született „napló" valójában a költőutód „sorsszimfóniája". Minden „miniatúra" egy-egy év atmoszféráját örökíti meg, attól az áldott pillanattól fogva, amikor egy emberpár elindult egymás felé. Villányi-Vivaldi számára ez az egyszerre érzéki s szellemi kapcsolat az individuáció forrása-ösztönzője, az önmagát meghaladni képes transzcendálódás lehetősége, életforma, amelynek révén a magasabb „Létsruktúrák" működésébe nyer bepillantást (ezért írja: „zenéd szól, s hallom Istent", 1714.).