Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

Figyelő - BOZÓKY ÉVA: Az áldozat (Bitó László könyveiről.)

A költészet csodája, hogy kifejezi mindazt, amivel logikai úton képtelenek vagyunk megbirkózni, felszabadítja a tudatalattink mélyén szunnyadó titokzatos ismereteket, sejtelmeket, s ezáltal nyilvánvalóvá teszi a dolgok értelmét, esszenciáját. Úgy tűnik, Villányi válogatott versei igen közel állnak ehhez a fokozathoz. Számára a költészet nem puszta „játék", Az áldozat de nem is „világboldogító" (messianisztikus) szerep, hanem az ön- és világértelmezés lehetősége. Azaz: ontológiai jelenség, amely áttételes élmény-formálásmódjával nemcsak képzeletünkre, de személyiségünk legmélyebb régióira is hat. Ez (és nem több!) minden valódi művészet értelme, „megváltó" igézete. G. Komoróczy Emőke Az 1957 óta az USA-ban élő magyar tudós, dr. Bitó László első könyvei közül az Ábrahám és Izsák c. lett itthon és külföldön a legsikeresebb, hasonlóképpen az Izsák és Ézsau dialógusát tartalmazó Izsák tanítása című. Minkét könyv az emberáldozat ősi szokását vizsgálja, hol Istennel viaskodó, hol istenkereső módon. A történet közismert: a pásztortörzsfőnök Ábrahám ígéretet kap az őt megszólító, neki megnyilatkozó, egyetlen és láthatatlan Istentől, hogy nagy nép atyjává teszi őt. Ábrahámnak azonban késő öregkoráig nem születik gyermeke, s amikor végre fia lesz, s felnő, Isten kívánja tőle: áldozza föl. Az engedelmes Ábrahám szörnyű lelkitusa után megtenné, de Isten szava visszatartja: csupán próbára akarta tenni. A próbatétel drámai eseményét a teológusok „tüposznak" nevezik, vagyis az újszövetségi esemény ószövetségi előképének, amelyben Ábrahám az Atyaisten tüposza, de neki az Atyaisten megkegyelmez, önmagának viszont nem: elküldi Fiát a világba áldozatul. Ha egy író a Bibliából meríti témáját, lehetséges számára a történet merőben szubjektív felfogása, hiszen ezek a történetek (kivált a pátriárkákéi) szűkszavúak, elhallgatóak, akár a népballadák. Különben is, rokonítja őket a népköltészettel az időtlen időkön átvándorló, szájról szájra járó, tehát folyton csiszolódó elbeszélésmód. Bitó László Ábrahámja nem éppen vonzó férfiú. Miután Sára meddőnek látszik, ősi szokás szerint szolgálóját adja Ábrahámnak, ám amikor mégis megszületik a titokzatos látogatóktól a megjósolt fiú, kiköveteli urától, hogy Hágárt és fiát űzze el a pusztába. A féltékenység, az irigység archetípusaival találkozunk itt: közismert emberi tulajdonságokkal, hiszen az eredeti történet szerint is Hágár fölényesen, csúfolódva, diadalittasan bánik Izsák születése előtt öreg, meddő úrnőjével, s amikor az mégis anya lesz, visszavág. Az író ennek a helyzetnek a lélektanában nem merül el, inkább vén sárkányt formál Sárából, akinek Ábrahám nem mer ellentmondani, inkább elűzi Hágárt, de bosszút forral, ezért akarja elpusztítani Izsákot. Ezt azonban önmagának sem vallja be, tehát isteni parancsra hivatkozik, amelyet fanatikus megszállottként el is hisz. Az író nem hiszi el, de nem is említi Freud hipotézisét, amely szerint a patriarchátus kialakulásának távoli korszakában az apák és a fiak közt harc folyt,