Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

Figyelő - FEHÉRVÁRI GYŐZŐ: Harangok halk kondulása (Huszadik századi észt líra I-II.)

Egy árva csillag sem ragyog borzadok. Takarj be, megfagyok. (Képes Géza ford.) A század első éveitől az Ifjú-Észtország, majd a különböző művészeti csoportosulások költői, írói, ideológusai kétségtelenül tudatosan törekednek a nyugati eszmeáramlatok (impresszionizmus, szimbolizmus, expresszionizmus) befogadására az észt lírában, s ezek a törekvések egészen napjainkig tapasztalhatók az újabb és újabb irányzatokat illetően. Talán itt érdemes megjegyezni, hogy a szovjet megszállás legvadabb időszakában, a negyvenes-ötvenes években, amikor a politika határozta meg a költészetnek mind a tematikáját, mind a formáját, ezt a folyamatosságot főként a nagy számú, emigrációba kényszerült alkotó biztosította, akiknek a munkássága szerves része a század észt lírájának, amit a szóban forgó antológia is híven tükröz. A világlíra tendenciájának követésekor sohasem puszta átvételről, utánzásról van szó, erre a törekvésre talán a „honosítás" a legtalálóbb elnevezés. Az észt lírikusok munkássága az új költői megközelítésmódok, a nyelvi lehetőségek felismerése, tágítása egyaránt a kortársi világirodalommal szinkronban lévő, ám mindvégig Észtországcentrikus költészetet eredményezett. A folyamat megértéséhez, elemzéséhez egyébként kitűnő támpontul szolgál Bereczki Gáborné Mai Kiisk utószava. Minden nagyszabású költői antológia bemutatása kapcsán illik szólni arról, hogy a recenzens szerint kiket kellett volna még szerepeltetni az antológiában, és hogy a beválogatott költők műveinek mennyisége, minősége megfelelően reprezentálja-e (a többnyire hazai) irodalmi értékrendet. Az első kérdésre egyértelmű a válasz: a válogató kitűnő munkát végzett. A másodiknál már van némi hiányérzetünk: a század első felének klasszikusaitól, Gustav Suitstól, Marie Undertől, Henrik Visnapuutól vagy a kortársak közül Ain Kaaeptól és Paul-Eerik Rumomtól szívesen olvastunk volna több verset ebben az évszázadzáró antológiában, akár a már meglévő fordítások újraközlése révén is. Hiányérzetünket nyilván nem a válogatásnak kell felróni, hanem a terjedelmi korlátoknak, hiszen Bereczkiné Mai Kiisket különben semmi sem gátolhatta volna néhány tucat vers átvételében a már említett 1975-ös antológiából. O azonban érzékelhetően arra törekedett, hogy a meglévő fordítások mellett minél több új vers reprezentálja hazánkban az észt lírát, melynek minőségét jelzi, hogy Képes Géza mellett olyan kitűnő költők fordították, mint Ágh István, Bella István, Csanádi Imre, Illyés Gyula, Kormos István, Rab Zsuzsa, hogy csupán a legnevesebbeket említsem. Most ez az igen előkelő lista Kányádi Sándor nevével egészült, teljesedett ki. A költő Ellen Niit 9, Arvo Válton 7, Viivi Luik 5, Bemard Kangro 8 és Kalju Lepik 3 versének lefordításával járult hozzá az észt líra hazai megismertetéséhez, - s mivel nem szívesen használok szuperlatívuszokat - csupán annyit jegyezek meg, hogy a hozzá méltó színvonalon. Vele, valamint az imént említettekkel együtt harmincegyen működtek közre a kötet fordításában. Bereczki Gábornénak számos új fordítót is sikerült megnyernie az ügynek, többnyire észtül tudó szakmabelieket, azaz finnugristákat, de megtaláljuk kötöttük a Magyar-Észt Társaság által meghirde-