Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.
A belső szobában - Fanny de Sivers: Az anyagba szőtt imádság
A dolgok, tárgyak, melyek körülvesznek, a ruhák, amiket hordunk, mind részt vesznek az imádság liturgiájában. Ezeket mind oda kell adnunk, fel kell ajánlanunk az imával együtt. Péter tógába öltözött, mielőtt elindult, hogy találkozzék Krisztussal, és az Ars'i plébános rádöbbent, hogy egyetlen szőttes sem elég szép ahhoz, hogy az oltárra lehessen tenni. Nem kell nap mint nap kötényben, munkaruhában megjelenni az Úr előtt, ha szekrényünkben fontos alkalmakra őrzött ünnepi ruhák sora díszeleg. Az Úrral való beszélgetés a legfontosabb esemény, ami az emberrel egész életében történhet. Fel kell ékesítenünk magunkat, finom olajjal kenve fejünket. Nem a felebarát pukkasztására, hanem a tisztelet megadására. Annak, aki megteremtette a díszesékes anyagot. Annak, aki megalkotta a legnemesebb illatokat. Egyszerű, durva szövésű anyagból való ruhát kell viselnünk a közös imaórán, ha a hagyomány vagy éppen a divat ezt kívánja - hogy ne váltsuk ki felebarátunk roszszallását, aki talán a más viseletünk okát nem tudná megérteni -, de arany szövésű tunikába kell öltöznünk és tömjént égetnünk, amikor egyedül vagyunk, hogy a tárgyak ünnepi díszben velünk énekelhessék Isten dicséretét. És hogy így a földről fölszálló dal folragyogtathassa mindazt, amire képes. *** Imádkozni a világért. Imádkozni kell, hogy Isten örömét elnyerjük. Először imádkozni kell magunkért, a magunk boldogulásáért. Az ima a legbiztosabb út, ami elvezet az élet forrásához. Erőink kicsinyek, életünk gyorsan fogy. Külső erőre van szükségünk, hogy fenntartsuk magunkat, külső energiára, hogy föltöltsük leürült elemeinket. A félelmek és a halál által űzve feledjük az egymásért való felelősséget, és az élet borzalmaitól hajtva nekiugrunk felebarátunknak, hogy lerohanjuk és elnyeljük. A kannibalizmus és vámpírizmus nem csak a szépirodalomban létezik. Nap mint nap megnyilvánulnak egészen banális élethelyzetekben. Nem érzem jól magam a bőrömben, utálom magam, tehetetlen és kimerült vagyok, egész életemtől és a történtektől elkeseredett, ebben az iszonyú lelkiállapotban találnom kell valakit, akibe belemarjak, kívánom, hogy valakibe belemélyeszthessem a karmaimat és rázúdíthassam valakire mindazt a mérget, ami a lelkemben felgyűlt. Elnyelhetjük a másik embert szavakkal is, bánthatunk másokat, egészen közelállókat állandó agresszív létünkkel is. Az emberek azt hiszik, hogy ha másokat gyötörnek, elviselhetőbbé válnak saját szenvedéseik, és ha a testvért tönkreteszik és megalázzák, elfeledkezhetnek a maguk csúf arcátlanságáról. Szívesen szívnánk ki másokból azt az életerőt, ami belőlünk hiányzik. Micsoda illúzió. Kétségtelen, le lehet rombolni a másik embert fizikailag, esetleg külsőleg, de az életenergiája, melyre fékevesztetten vágyunk, egészen biztos, hogy kicsúszik a kezünkből, azt nem lehet megragadni. (Meg aztán lehet, hogy a másik embernek nincs is több életenergiája, mint nekünk.) Mindezen rossz szándékú tettekkel - és a Gonosszal - egy jottányi erőt sem, egy mákszemnyi energiát sem tudunk hozzátenni életünkhöz. Egyébként az Életforrás létezik, és mindenki számára hozzáférhető. Amit kétségbeesetten keresünk másokban, az túláradó mértékben megvan Istennél. Nem kell vámpírként cselekednünk ahhoz, hogy éljünk és életben is maradjunk. Ez egyszerű és logikus. De erre nem is szoktak gondolni.
