Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

Corpus evangelicorum - Csepregi András: Száz éves A keresztyénség lényege

jelezésére, nemcsak azért, mert a keresztyénség adott ága változhatott, hanem azért is, mert az ökumenikus kapcsolatok fejlődésével változott a másikhoz való viszony megélésének, a másik érzékelésének módja is; de mindezek ellenére a harnacki analízis újra csak arról győz meg, hogy milyen elevenítő eredménye lehet a történelem kritikus olvasásának, ha a kritika kiindulópontját és tartalmát az evangéliumként felismert lényeg határozza meg. (Nekünk különösen az lehet sokatmondó, amit Harnack a korabeli protestantizmusról mondott el.) Az evangélium és a történelem Harnack által kidolgozott kapcsolatában az evangélium megóv attól, hogy a történelem az abszolút igény súlyával nehezedjék ránk, birtokolja jelenünket sőt meghatározza jövőnket is; a történelem komoly an vétele viszont megteremti az evangéliumi kritika közegét, azt a sűrű, s nemcsak egyéni, hanem közösségi vonatkozásrendszert, ami a kritika gyakorlását súlyos, tétre menő vállalkozássá teszi. Ennek meggyőző példáját kaptuk a szociális kérdés tárgyalásakor is; s az evangélium és a történelem ilyen összekapcsolása Harnack teológiai módszerének maradandó érdeme. Harnack tanítványai: Barth, Bonhoeffer, Bibó Az írás elején utaltam Barth kritikájára, amely a huszadik századi teológia történetében új korszak kezdetét jelentette. Utaltam arra is, hogy kutatásaim két szálán jutottam közelebb Harnackhoz. A két szál két tanítvány tanúságtételét jelenti, Dietrich Bonhoefferét és Bibó Istvánét, akik a barthi hatással szemben - tudatosan vagy kevésbé tudatosan - újra Harnack felé fordultak. Az évfordulós megemlékezést Harnacknak a három tanítványra gyakorolt hatása rövid bemutatásával zárom le. Barth, egykor Harnack hallgatója Berlinben, az első világháború és a már említett megdöbbenés tudatosítása után két alkalommal találkozott egykori mesterével, melyek során világossá vált a kettőjük teológiai módszere közötti döntő különbség. 1920 áprilisában, a svájci Aarauban egy diákkonferencián mindketten előadók voltak, ahol az egyik napon Harnack a történelem tanulmányozásának jelentőségéről beszélt, a rákövetkező napon pedig Barth radikálisan szembeszállt Harnack érveivel. 1923 januárjában a Christliche Welt hasábjain Harnack közzétette vitatételeit Tizenöt kérdés azokhoz, akik megvetik a tudományos teológiát címmel; s bár nem nevezte meg Barthot, az utóbbi személyesen megszólítottnak érezte magát, s szinte együltében, szintén tizenöt tételben válaszolt Harnacknak. A februárban publikált barthi tételeket Harnack márciusi Nyílt levele követte, azt Barth áprilisi hosszú válasza, s a vitát végül Harnack májusi Utószava zárta le, annak kifejezésével, hogy a kettőjük közötti teológiai különbségek áthidalhatatlanok. A vita részleteinek ismertetésére és értékelésére külön tanulmányt kellene szentelnünk, itt egyetlen pont kiemelését látom lehetségesnek. Harnack tizennegyedik kérdése így szól: „Ha Jézus Krisztus személye áll az evangélium középpontjában, mi más alapozza meg ennek a személynek megbízható és közérthető ismeretét, hogy ne egy elképzelt Krisztus kerüljön az igazi helyére, ha nem a kritikus-történeti tanulmányozás? És mi vállalkozhat erre a tanulmányozásra, ha nem a tudományos teológia?"

31 Barth válasza: A Jézus Krisztus személyéről, mint az evangélium középpontjáról szóló ismeret megbízhatósága és közérthetősége nem lehet más, mint az Isten által ébresztett hit megbízhatósága és közérthetősége. A történet-kritikai vizsgálat a tudás azon 'alapjainak' jól megérdemelt és szükséges végét jelzi, amelyek egyáltalán nem nevezhetők alapoknak, hiszen nem maga Isten helyezte őket el. aki még mindig nem tudja (és ez mindnyájunkra vonatkozik), hogy többé nem ismerjük Krisztust test szerint, annak adja ezt értésére a Biblia kritikai tanulmányozása. Minél inkább megretten ettől valaki, annál jobb ne-