Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

Cserháti Sándor, ifj.: Örök élet - a beteljesült közösség

Nem csupán életünk egy-egy eleme, eseménye történik az időben, azaz történetszerű - magának az életnek is íve, története van. Keletkezésétől fogva a vége felé tart.

3 A kifejezés két tagjának „összeférhetetlensége" nyilvánvalóvá teszi, hogy az örök élet semmiképp sem azt jelenti, amire első hallásra gondolunk. Nem életünk meghosszabbítása az idő végtelenjébe. Az örök nem egyszerű jelzője az élet már ismert jelenségének. A két elem kölcsönösen minősíti egymást - benne sem az örök, sem az élet nem azt jelenti, amit külön-külön. Az örök sokkal többre, minőségileg más, gazdagabb tartalomra mutat mint az idő határtalansága. Az élet pedig csak metaforája annak az új, Isten által megígért, „elkészített" létformának, amelyről híjával vagyunk minden tapasztalati és apriori ismeretnek;

4 annak, „amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett"

5

. Az örök élet tehát csak kényszerű elnevezése az általa jelölt valóságnak, mégis, számot kell adnunk arról, hogy miért éppen ebben a kifejezésben ölt leggyakrabban testet a keresztyén reménység. Örök élet - amiben szűkölködünk Az életünk a legtöbb, amink van. Az élet révén lehet részünk mindabban, ami adatik; ha elvész, mindenünk oda lesz. Természetes tehát, hogy ezzel a szóval próbáljuk megközelíteni azt, ami még ennél is több. Éppen ennek a logikának köszönhető, hogy az Újszövetségben - különösen a Jánosi iratokban - az élet szó nem egy ízben a már Krisztusban nyert új, igazi, örök életet jelöli.

6 Krisztus révén már ez a legtöbb, amink lehet - ez érdemli meg az élet nevet. Ami tehát az emberlét lehetséges legtágabb perspektíváján is túlmutat, azt az élet metaforájával közelíthetjük meg legjobban. Ugyanezt a gondolatmenetet követve válik világossá, miért éppen az örök fogalma kínálkozik minősíteni ezt az új életet. Ha az élet a legtöbb, amit magunkénak tudhatunk, akkor az élet elvesztésének elkerülhetetlen ténye, azaz mulandóságunk fejezi ki leginkább az emberi élet tragikus karakterét. A halál nem csupán határa létezésünknek, nem egyszerűen az - egyébként egyöntetűen örömteli - élet szomorú záróköve. Egész életünk a mulandóság jegyében áll. Úgy is mondhatnánk, hogy az emberlét mind induktív, mind deduktív értelemben a halálról vall. Testi-lelki elesettségünk, veszélyeztetettségünk, szorongásaink, csalódásaink csakúgy, mint a megélt veszteségek, azaz álmaink, elhatározásaink, jó szándékunk, érzelmeink, reménységünk, emberi kapcsolataink kis halálai mind a valódi, végső elmúlást sejtetik. Ugyanakkor a halál, halálunk tudata már rávetül aktív életünkre is, árnyékot vetve boldog pillanatainkra, megkeserítve a létezés és kötődéseink örömét, emlékeztetve arra, hogy a tartósnak, öröknek (!) vágyott állapotnak előbb vagy utóbb vége szakad. A halálban sűrűsödik tehát össze mindaz, ami már ebben az életben veszteség; mulandóságunk szimbolizálja egész halálra szánt életünket. Következésképp a Krisztusban remélt igazi életet leginkább a mulandó ellentétével, az örök jelzővel minősíthetjük. A fogalom azonban itt már korántsem csupán az idő végtelenségére utal. Magába szívja, összesűríti mindannak az ellenkezőjét, ami az emberi élet tragikus jellegét adja. Az örök a megbízható, tartós, szilárd, amire félelem nélkül támaszkodhatunk. Karakterét nem annyira a végtelenség, mint inkább annak a bizonyossága adja, hogy a pillanat múltával nem kell nyomban gyászolnunk annak ajándékát. Ezen a ponton egy még mélyebb összefüggés válik kitapinthatóvá. A halálban az ember a káosztól való ősi félelmét látja beigazolódni. A teremtő értelem révén életté rendeződött kaotikus anyag újra darabjaira esik szét. Az elemek értelmetlen összevisszasága, amelyet az élet személlyé, valakivé, Énné formált,