Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.
Cserháti Sándor, ifj.: Örök élet - a beteljesült közösség
visszahull a semmibe, a névtelenbe, a személytelenbe. Az elmúlás azt a mindig is bennünk ólálkodó sejtést teszi kétségbeejtő bizonyossággá, hogy a káosz a valóság, s az értelmes élet illúzió; hogy a dolgok kérlelhetetlen logikája a széthullás. A halál ténye azt sulykolja belénk minduntalan, hogy az elmúlás örök, az élet ideig való. Az élet fogalmához kapcsolódva tehát az örök nem csupán mindannak a negatívumnak a tagadása, amit legteljesebb értelemben a halál fémjelez. A káosz értelmetlenségével szemben az örök élet az életet, az értelmes létet állítja öröknek. Az első hallásra értelmetlen szókapcsolat valójában rendkívül gazdag fogalomnak bizonyult. A fentiek azonban csupán a fogalom elemzésén, az általa keltett aszszociációk rendszerezésén alapulnak. Azt a bennünk rejlő vágyat fogalmazzák meg, amely a fogalom hallatán napvilágra kerül. Úgy is mondhatnánk, hogy mindez az örök élet hitének emberi oldala. Allíthatunk-e valamit a kifejezés újszövetségi tartalmáról; mi rejlik az örök élet beszéde mögött? „Eljön az óra, és az most van..." 7 János evangéliumát olvasva érdekes kettősséget tapasztalunk. Egyrészt nyilvánvaló, hogy az evangélista számára az idő, az időpontok, a történések sorrendje rendkívül fontos, ugyanakkor nemegyszer az a benyomásunk, hogy inkább időtlen dráma, mint valódi történet tanúi vagyunk. Anélkül, hogy történeti magvától elszakítaná, János érzékelteti a Krisztus-eseménynek az egész valóságra kiható, kozmikus jelentőségét. Mindezt azonban úgy teszi, hogy a hallatlan távlat nem válik ugyanakkor hallatlan távolsággá is. Ellenkezőleg, az evangélista nyilvánvaló célja jelen idejűvé tenni Jézus drámáját. Az örök élet témája éppen abban az evangéliumban kerül a legszembetűnőbben előtérbe, amely ugyanakkor a legjobban hangsúlyozza a pillanat, a most jelentőségét. 8 Az örök, amely a történetivel összeférhetetlen, leginkább - talán épp a végtelen kontraszt folytán - a pillanattal rokon. Az örök élettel éppen a mindenkori most, a meghallás, a szembesülés, a befogadás pillanata köt össze. „Aki hallja az én igémet,... aki hisz a Fiúban,... aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van" 9 . Az örök élet valósága a Krisztussal való találkozás pillanatában tör be életünkbe. Azt nem mondhatjuk - bármily tetszetős gondolat is lenne, - hogy e pillanat maga az örök élet. Inkább azt a pontot jelenti, amelyben az időhöz, a történetihez kötött életünk érintkezik az isteni teljességgel. János sajátos perspektívájának fényében azt is mondhatjuk, hogy maga a Krisztusesemény is pillanat-természetű. Ami számunkra Jézus története, a „testté lett" és az „elvégeztetett" közé feszülő dráma, az az örök élet távlatából tekintve egyetlen ponttá sűrűsödik össze: az a pillanat, amelyben Isten közli magát az embervilággal. Ez a pillanat pedig lényegében egyezik a Krisztussal való személyes találkozás mindenkori mosíjával; sőt maga Krisztus a találkozási pont. „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged..." 10 Ha az örök élet újszövetségi tartalmát firtatjuk, az első, amit megállapíthatunk, éppen ez: Isten közölni akarja magát a világgal, találkozni akar velem. Az, akit Deutero Ézsaiás még elrejtőzködő Istennek ismer meg, Jézusban meg akarja velünk ismertetni önmagát. Nem „hátulról" 11 , töredékekben, a teremtésben elszórt, sokszor félreérthető nyomai révén, hanem szemből, közvetlen módon, lényege szerint. A lényeg itt természetesen nem az isteni teljességet jelenti, az örök továbbra is túl esik elménk határain. A Krisztussal való találkozásban Isten akarata, velünk való
