Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

Cserháti Sándor, ifj.: Örök élet - a beteljesült közösség

IFJ. CSERHÁTI SÁNDOR Örök élet - a beteljesült közösség „Gottes Zeit ist die allerbeste Zeit. Késő ősz. Az évszak hangulata csakúgy, mint az egyházi esztendő dramaturgiája, a vég, az elmúlás felé tereli tekintetünket. Ahol pedig mulandóságunk homloktérbe kerül, ott válik igazán tapinthatóvá a több, a teljesebb, a csorbítatlan élet igénye. Érveljen bármily meggyőzően a teológus, mondván, hogy e téma egyáltalán nem (csak) a koporsónál, a biológiai élet végénél aktuális; hogy valójában sokkal inkább kötődik Húsvéthoz vagy éppen Mennybemenetel ünnepéhez; az örök élet kérdését most érezzük igazán időszerűnek. Örök élet. A keresztyén hit egyik legsarkalatosabb, egyben az egyik legtöbb problémát felvető témája. Mit tudhatunk, mit remélhetünk? A nyelv, az értelmezés elég bonyolulttá, vitathatóvá teszi életünk már meglévő, megtapasztalt, ismerős mozzanatait is. Akkor pedig mit kezdhetünk egy csak remélt, még meg nem élt, egy lényegéből adódóan minden analógiát nélkülöző állapottal. Mit kezdhetünk egy olyan szókapcsolattal, amelynek elemei külön-külön is elég problematikusak, ráadásul egymásnak is ellentmondani látszanak? Amikor egy ennyire központi jelentőségű fogalommal kapcsolatban ilyen kevés a tapasztalati tényező, akkor annál inkább szóhoz jut a fantázia, a sokszor egymásnak ellentmondó asszociációk sokasága. Teremthető-e rend, állíthatunk-e biztosat az örök életről? A Biblia közvetlenül nem sokat árul el; inkább ígéri, mint definiálja a fogalmat.

2 Az azonban nyilvánvaló, hogy az örök élet egy olyan átfogó valóságra utal, amely csak a Krisztus-esemény egésze felől közelíthető és érthető meg, s a kérdéses kifejezésnek inkább csak utaló, mint leíró szerepet tulajdoníthatunk. Örök élet - önellentmondás? Az örök csakúgy, mint fogalmi rokona, a végtelen, negatív következtetés szülötte; az időben adott végesség ellentéte. Reflektálni tudunk rá, elképzelni azonban képtelenek vagyunk. A végesség ténye annyira átjárja minden fizikai és szellemi porcikánkat, hogy az örökről gondolkodni csak tisztán spekulatív értelemben tudunk. Mindez éppen akkor válik egészen nyilvánvalóvá, amikor az örök fogalmát az élettel hozzuk kapcsolatba. Az élet első pillantásra belesimul az örök fogalmába, hiszen lényege éppen a folyamatosság, az önfenntartás. Ebből a szempontból nézve könynyen juthatunk arra a következtetésre, hogy az élet rendeltetése, lényege szerint örök; a halál a közbejött természetellenes szakadás. A fentiekből azonban kitűnik, hogy tagjaink, ősi, mélyen beivódott tapasztalataink szerint az elmúlás életünk elkerülhetetlen, a szó eredeti értelmében természetes velejárója. A tényleges emberi élet a szó szoros értelmében időszerű. A létről - lévén maga is meglehetősen spekulatív fogalom - talán állíthatjuk, hogy örök, de az élet, a megélt, konkrét, személyes lét minden ízében a végességhez kötött. „Örök élet? Mit lehet annyi ideig csinálni?" - A profán ember első önkéntelen reakciója (s talán nem csak az övé) sokat elárul.