Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

Klasszikusokról - Rakovszky István: „Strófák Buda haláláról..."

hivatkozott, hogy t. i. föl kellett lépni a modern irodalommal szemben kijátszott kincstári Arany-kultusz ellen? Erre a kérdésre csak szubjektív választ tudok adni. Számomra leginkább a nagyvonalúság hiányzik ebből az értékelésből. Szomorúnak találom, hogy Ady minden bizonnyal - talán öntudatlanul - vetélytársat látott a rég halott költőben, s ezért nem csupán bírálta vagy megérteni próbálta, hanem (anélkül, hogy nyíltan vállalta volna) - kisebbíteni és hitelteleníteni. Bizonyos vagyok benne, s egy-egy félmondat el is árulja a cikkben (persze nem az ironikus áldicséretek), hogy Ady tisztában volt Arany formátumával. Mégis megpróbálta kétségbe vonni ezt a formátumot, méghozzá a részleges és kétes elismerés tisztátalan módszerével. Ennek talán legelkedvetlenítőbb példája a már idézett fordulat: „elsőrendű másodrendű kedély". Ez a „rátalálás", újságírós gonoszságával, a „Költőcske Mihály"-féle ízetlenségek rokona. De ami a napi-politikai-irodalmi küzdelmekben talán elfogadható, (bár ez sem biztos), egy Aranyról szóló esszében - mondjuk ki: otrombán hat. Nem az elismerő ítéletet, hanem a méltó, nyílt sisakos küzdelmet várná el a magyar irodalom elkötelezett olvasója. Erre Adyt nem is Arany, hanem a saját költői nagysága kötelezte volna...