Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.
Klasszikusokról - Rakovszky István: „Strófák Buda haláláról..."
balladával, amelyek az „egyetlen igazi" árnyékában jelentőségüket veszítik. Ha föltételezzük, hogy a meghökkentés szándékán és a hatásos fogalmazás kényszerén túl van valamilyen jelentése a Buda halála „balladává" minősítésének, akkor arra gondolhatunk, hogy Ady talán „tragikus nemzeti sorsköltemény" értelmében használja e műfajnevet. Ám azonnal leszögezi, hogy Aranynak nem sikerült ilyen művet alkotnia. „Magyarázni szerette volna, hogy az ember, aki eo ipso mártír, miért különösebben az, ha magyar? Mert ez neki se sikerülhetett, ezért ne vetődjék semmi az ő kialudt szemére, de írt ellenben egy szép, nagy verset." Gondolatilag és művészileg egyaránt kudarcnak ítéli Ady Arany vállalkozását. Gondolatilag: mert szerinte nem sikerült az alapproblémát megragadnia. Úgy véli, hogy a hun költemény elsősorban a testvérviszály tragédiájáról szól (ami nem biztos, hogy helytálló vélekedés), s megállapítja: „... az sem igaz, hogy a testvér-harc ölte meg a magyart, mert... azok a legfejlettebb, legboldogabb népek, ahol a testvérharc a legnagyobb volt." (?) Ami a művészi eszközöket illeti: zavaros, átgondolatlan szimbólumhasználatot vet Arany szemére, a kompozíciót „elnyújtottságáért" hibáztatja, (s kijelenti: szerencse, hogy a tervezett trilógia további részei nem készültek el), különösen gyöngének ítéli a jellemábrázolást és a konfliktusrajzot, díszletszerűnek és anakronisztikusnak véli a környezetábrázolást. („... Buda és Etele asszonyainak küzdelme igazán nem jelesebb egy Herczeg-regény asszonyaién." [...] „... a lakomán úgy ülnek a hunok, kis asztalkáknál, mint a Café de Paris-ban, négyenként.") Mi marad mindezek után Aranyból és a Buda halálá-h6\l Jószerével csak a nyelvet dicséri Ady, de ez a dicséret is ellentmondásos, fönntartásokkal visszafogott elismerés. Önmagában az a tény, hogy Arany mindenekelőtt nyelvművésznek minősül, Ady részéről voltaképpen elmarasztalás. Ugyanakkor meg lehet figyelni, ahogyan egy-egy ravasz fordulattal a látszólag hódoló elismerést is a visszájára fordítja, így: „De hatalmas, magyar nyelv, egyik fajtája a sok hatalmú és magyarságú magyar nyelvnek..." (Az én kiemelésem, R. I.) Mélyen igaz és pontos megállapítás, de a mögöttes jelentése itt az, hogy a sokak által költőfejedelemként tisztelt Arany is csak „egy a sok közül", akinek helye és súlya a magyar irodalom értékrendjében vitatható. Ennél sokkal súlyosabb és elfogultabb ítélete Adynak, hogy egy-egy zseniális nyelvi „rátalálás" dicséretét ellenpontozva „stilisztikai iskolai dolgozatos" stílust tulajdonít Aranynak, egyenesen azt állítva, hogy igazi nyelvi teljesítményre csak akkor volt képes, ha nagy ritkán kihagyott a nyelvi-stiláris tudatossága. („Nem akkor volt ő a magyar nyelv ura, amikor hitte, e nagy költeményben sem...") — S itt ellenállhatatlanul kikívánkozik egy kérdés: a negatív nyelvi példaként megemlített Toldi szerelmé-hen vajon a nagy rátalálások vagy az iskolás stílusgyakorlatok körébe tartoznak-e az ilyen - „aggszüzes!?" - sorok: „Az az egy pillantás, amaz első édes Marcangló, iszonyú, de gyönyörűséges, Repeső, örvendő, bánatos és bánó, Felelő és kérdő, viszont szemrehányó..." Bizonyos, hogy az elfogult vagy igaztalan bírálatok is szolgálhatják egy írónak vagy bizonyos műveinek a mélyebb megértését. Erre számos példát találhatunk. Kölcsey hírhedten szigorú Berzsenyi-kritikájában, amelyet a költő gonosz gáncsoskodásnak érzett, ma már észrevesszük a kiváló meglátásokat. T. S. Eliot olyan eszszében próbálta bebizonyítani a Hamlet-rő\, hogy elhibázott dráma, amely ugyanakkor a mű egyik legmélyebb elemzése. Miért fáj akkor a mai olvasónak Ady elfogultsága, amire bőven találhatnánk mentséget, mindenekelőtt azt, amire maga is
