Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

Klasszikusokról - Rakovszky István: „Strófák Buda haláláról..."

RAKOVSZKY ISTVÁN „Strófák Buda haláláról". Ady Endre Arany-értelmezése Az irodalom történetében megszokottnak, talán természetesnek is mondható, ha a fellépő új és újító nemzedékek elhatárolódnak nagy elődeiktől. Babits Mihály, akit fájdalmasan érintett az 1920-as években egykori tanítványainak ellene irányuló éles kritikája, „irodalmi apagyilkosságnak" nevezte az ilyen bálványdöntő újraértékelést. Minthogy a cél a nemzedékek és művészi törekvések közötti különbség hangsúlyozása, a föllépő írók saját arculatának megmutatása, az ilyen bírálatok mindig sarkítottak, olykor kimondottan igazságtalanok. A megbírált szerzőt többnyire torzító tükörben mutatják, ám saját magukról izgalmasan pontos képet adnak az újraértékelésre törekvő írók. Karakteresen új írói magatartás esetében a harcos vita nemcsak a kortárs tekintélyekkel folyhat, hanem olyan klasszikusok „szentségtörő" újraértékelésére is sor kerülhet, akik már régebben bevonultak a halhatatlanok közé. A revízió igénye azonban sokszor nem egyenlőképpen érvényesül: vannak olyan klasszikusok, akiket úgyszólván soha nem ér támadás, és vannak olyanok, akikről - noha előkelő helyük az irodalmi kánonban végső soron nem kérdőjeleződik meg - nemzedékről-nemzedékre fellángol a vita. E kettősség leglátványosabb példája irodalmunkban Arany és Petőfi eltérő értékelése. Petőfi esetében az új és új értelmezések szinte soha nem jelentettek gyökeres kritikát. Joggal állapítja meg a költő legutóbbi monográfusa, Margócsy István, hogy befogadását és a róla való gondolkodást máig alapvetően a kultusz határozza meg. (Talán az egyetlen komolyabb kísérlet Petőfi bizonyos fokú - korántsem drasztikus - leértékelésére Babitsé volt, aki Petőfi és Arany című esszéjében a megszenvedett mélységet hiányolta költészetéből.) Ezzel szemben Aranyt számos olyan bírálat érte utóélete során, amely életművének alapértékeit is megkérdőjelezte, s jó néhány főművével kapcsolatban - elég csak a Toldi szerelmé-t és a Buda halálá-t említeni - a legszélsőségesebb vélemények vannak forgalomban, jelezve az értékelő közmegegyezés hiányát. A kemény, néha véglegesen elutasító bírálatok szerzői között olyan kiemelkedő írókat találunk, mint Ady Endre, Móricz Zsigmond, Gulyás Pál és Illyés Gyula. Noha a magyar irodalomtörténetnek bizonyosan egyik legizgalmasabb kérdése az Arany-recepciónak ez az ellentmondásossága, a témakörre viszonylag kevés figyelem irányul. Az egyik legkorábbi és legradikálisabb kísérlet az Arany-értékelés revíziójára Ady 1911-ben írott cikke: Strófák Buda haláláról. Önmagában a szerző személye is érdemessé teszi a figyelemre ezt a kisesszét, amelyben Ady - bevallása szerint - a századelő hamis Arany-kultuszával akar leszámolni. Ugyanakkor szinte minden olyan kérdést érint, amely a későbbi értékelésekben, egészen napjainkig, újra meg újra fölvetődik. Ezért úgy is olvashatjuk, mint az elmúlt évszázad elutasító Arany-értékeléseinek rövid foglalatát. Végiggondolása így a teljes recepciótörténet megértéséhez is közelebb vihet. A Strófák Buda haláláról ironikus nekifohászkodással kezdődik: a szerző bejelenti, hogy megpróbálja „a maga módján tömjénezni Arany Jánost" - persze kihasználva az alkalmat, hogy egyúttal „buzogánynak használja Aranyt a hitvány Aranyból-élők ellen". Az Arany-epigonokról, Arany eltorzításáról azonban kevés szó esik a cikkben, annál több magáról a költőről, mégpedig olyan éles - gonosz látszat-di-