Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.
Klasszikusokról - Rakovszky István: „Strófák Buda haláláról..."
cséretekbe rejtett - kritikával, amely már-már a nagy előd tehetségét, vagy legalább annak elsőrendű voltát is kétségbe vonja. Ady szerint Arany „elsőrendű másodrendű kedély", „nagyon nótárius" és „majdnem géniuszos hajdú-ivadék". Kicsit megszaladt a tolla, gondolná a jóindulatú olvasó, ám néhány bekezdéssel lejjebb egyértelművé válik, hogy Ady nem tartja vállalt elődeihez: Csokonaihoz, Petőfihez hasonlítható zseninek a Toldi íróját: „... nagyon lehetséges, hogy ez a rendkívüli ember a legátlagosabb ember-típusra ütött, csupán hogy véletlenül a versírás ajándékoztatott neki." Nem a túlzó és igazságtalan kritika ténye igazán érdekes itt, hanem inkább az, hogy mi motiválja a nyilvánvaló idegenkedést, ellenszenvet. Erről persze csak föltevéseink lehetnek, de talán valószínűsíthető, érvekkel alátámasztható föltevéseink. Noha ironikusnak mondtam Ady azon állítását, hogy cikkében elégtételt kíván adni a Buda halála írójának, nem vonható kétségbe, hogy őszinte szándékkal tisztázni próbálta Aranyhoz fűződő szellemi viszonyát. Egy anekdota szerint - mely nem dokumentálható, ám tökéletesen kifejezi Ady ambivalens érzéseit - állítólag egyszer azt mondta: „Arany és én tudtunk legjobban magyarul, de én voltam a bátrabb." A Strófák Buda haláláról mintha ennek a bon moí-nak részletes kifejtése lenne. Ady adhatta volna ugyanazt a címet írásának, mint húsz évvel később Móricz Zsigmond, szintén elmarasztaló értékelést adó esszéjének: „Arany János írói bátorsága". A bátorság lélektani, poétikai és politikai összefüggésben értendő. Ady ars poeticája az „életes költészetet" hirdeti. Felfogása szerint az író tevékenységében sorsában! - maga az írás voltaképpen másodlagos jelentőségű; a létrehozott esztétikai érték a költői tevékenységnek legföljebb eredménye, de semmiképpen sem a célja. A zseni számára - mert Ady költészetfelfogását és szereptudatát a romantikus zsenielmélet határozta meg - az írás a teremtő tevékenységnek csupán terepe, s nem is biztos, hogy a legalkalmasabb terepe. „Egy poéta-Széchenyi vágytam lenni" - vallja; Kosztolányi-kritikájában pedig így elmélkedik: „Arról azután mi, anarchisták egymás közt civakodhatunk, hogy szabad-e az életet, mely cselekvést jelent, betűs álmodozásokra elfecsérelni?". Az irodalom, ha egyáltalán van értéke, az egyéniség önteremtésének eszközeként lehet fontos; ugyanakkor az így megnyilvánuló nagyformátumú személyiség a nemzeti közösség (Adynál: a „fajta") profetikus szószólója is. Igazi tehetség vállalja az önkifejezés és a közösségi feladatvállalás kockázatát, s a szinte szükségszerű erkölcsi lázadás veszélyeit. Aki elbújik a betűk mögé és elfogadja a fennállót, e felfogás szerint nem lehet zseni. Arany írói egyénisége és a rá hivatkozó hagyomány többszörösen is provokálhatta Adyt. Olyan költőről van szó, aki szívesebben rejtőzik képzelt alakok és költői „tárgyak" mögé, mint hogy közvetlenül beszéljen önmagáról. Poéta doctus, aki nagyon fontosnak tartja a költői mesterség kiművelését, munkájában a pedantériáig lelkiismeretes, kritikáiban pedig - a korfelfogással összhangban - óva int a szertelenségtől, az egyéniség (vagy inkább: a vélt egyéniség) túlzott előtérbe állításától. Míg Ady modern költőként a romantika hagyományához hajolt vissza, Arany éppen elszakadt a romantika ihlet- és egyéniségkultuszától, s a népiesség és a klasszicista iskolázottság alapjaira olyan új tárgyias költészetet épített, amely a mai olvasó számára helyenként „modernebbül" hat (ha ugyan elfogadjuk értékszempontként az újszerűség követelményét), mint Ady én-mitológiája. Ugyanakkor a maga rejtett módján ez a költészet is mélyen személyes, és nem idegen tőle a nemzeti és társadalmi elkötelezettség sem - ám a személyesség és a feladatvállalás egészen másként érvényesül itt, mint Ady önfeltáró és forradalmas lírájában-publicisztikájában. A rendkívül éles alkati különbségen túl azonban a két életmű meglepően sok, főként világlátásbeli hasonlóságot is mutat, amit a két költő közös keleti-kálvinista hátterével szoktak magyarázni, alighanem helyesen. Nem lehetetlen, hogy e hasonlóságok Adyt legalább annyira ingerelték, mint a különbségek, bár támadó bírálatát az alkati ellentétek logikája szerint fogalmazta meg.
