Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Figyelő - Tóth Sára: Az értetlenség hermeneutikája

Talán Zakariáshoz hasonlóan a mi szánkat is be kell zárnia Istennek ahhoz, hogy egyáltalán megtanuljuk újra meghallani azt, amit Isten akar mondani, mielőtt mi magunk kezdenénk újból beszélni?" A kérdésre a reményteljes várakozás újszövetségi szellemében keresi a választ. A huszadik századi irodalomkritika egyik meghatározó jegye az eredeti szerzői szándéktól való növekvő mértékű elszakadás, s ehelyett a műre vagy a szövegre mint nyelvi termékre és/vagy az olvasóra - az ő befogadó tevékenységére - koncentrálnak a modern illetve posztmodern elméletek. Míg a történetkritikai egzegézis számára egyértelműen a hanyatlás jele a szerzői szándék megismeréséről való lemondás, Körtner, aki a befogadás-esztétika aspektusából gondolja újra a bibliai hermeneutikát, Paul Ricoeur nyomán a szöveg autonómiáját egyértelműen a megértést segítő, pozitív jelenségnek tartja. A szövegből áradó erő éppen akkor szabadulhat fel és fejtheti ki hatását az olvasóra, ha az felszabadul az eredeti jelentés hipotetikus rekonstrukciójának feltétlen kényszere alól. A jelentés tehát a szöveg és az olvasó találkozásából születik, de korántsem a szövegek önkényes kezelése révén, az olvasás célja ugyanis „önmagunk megértése a szöveg előtt" (Ricoeur), ez pedig a megértő alany megváltozásával jár, „mivel megtanulja magát másként megérteni, és így megtanul másként élni". Ez azonban egy sor teológiai kérdést vet fel, s ezek megválaszolását tartom a tanulmány egyik legértékesebb részének. Ha az olvasó az, aki a maga aktualizálásával újra meg újra létrehozza a bibliai szöveget, akkor vajon megdől a reformátori sola scriptura-eW Körtner szerint Kahler krisztológiáját felidézve nem feltétlenül: ha Jézus történetisége hatástörténetében rejlik, s ez az átütő hatás nem más, mint a tanítványok hite, amelyet az Újszövetség tanúsít, akkor befogadás-esztétikai alapon azt mondhatjuk, „a mai olvasó is szerves része az újszövetségi írások által tanúsított eseménynek, s ezzel magának a Szentírásnak". Azonban a Biblia esetében a recepciót nem csak maga a szöveg grammatikai és szemantikai struktúrája szabályozza, teológiai feltétele is van: a hit, a hívő elfogadás. Bár a Biblia szövegei egy általános szövegelméleti felfogás szerint nem teljesek, „mégis megszerzik maguknak az olvasót, akire teljessé tételükhöz szükségük van". Visszatérhetünk tehát „a látszólag elavult" inspirációtanhoz, csakhogy itt a Szentlélek a hívő olvasót ihleti. Az olvasó aktív részvétele a jelentés létrehozásában természetesen többszólamúsághoz, pluralizáló egzegézishez vezet, ami felveti a régi allegorikus illetve tipologikus írásmagyarázat rehabilitációjának vagy helyesebben termékeny újragondolásának lehetőségét. Annak ellenére, hogy a modern befogadás-esztétikától eltérően a középkori szentírás-értelmezés alkotás-esztétikai alapokon állt (egyetlen isteni szerzőt feltételeztek, a többszólamúság nem az olvasó révén valósul meg, hanem Isten szándékosan helyezte azt a szövegekbe kifejezési eszközként), Körtner annyiban jogosultnak tartja az allegorézist és tipológiát mint módszert, amennyiben „nem annyira a szöveget, mint inkább az olvasót értelmezi, ugyanis „ennyiben [...] legitim része az egységes egészet alkotó olvasási aktusnak". Körtner nagy erénye, hogy a mai szekuláris irodalomelméletben szintetizáló törekvéseikről és eklektikus forrásaikról ismert szerzőkre (Ricoeur, Iser) támaszkodva maga is egyfajta szintézist kíván létrehozni teológiai hermeneutikájának megalapozására, mégpedig úgy, hogy a posztmodern végletet, azaz a nagy hatású posztstrukturalista irodalomelmélet - a bibliai hermeneutikára nézve szerintem legalábbis végzetes - következményeit elkerüli. Röviden, melyek ezek? Jacques Derrida, a posztstrukturalizmus atyja már nem csak az irodalmi szövegeket, hanem mindenféle szöveget megfoszt nemcsak referencialitásától (tehát attól a képességétől, hogy hivatkozik valamire önmagán kívül), hanem jelentésétől is, amelyet a strukturalizmus még elismert, mondván az irodalmi szövegek egységes struktúrákba rendeződnek, amely kiadja jelentésüket, még ha ehhez a jelentéshez a való világban nem is tartozik semmiféle jelölt. Derrida szerint nem csak jelöltje nincs a nyelvnek, hanem nincsenek zárt szövegstruktúrák sem, nincsen középpont, ami köré a jelentés szerveződhet. Ugyanehhez a gondolati irányzathoz kapcsolható a metafizika és vele az egyetemes igazság igényének elvetése. Arra, hogy a keresztény teológia nem adhatja fel igaz ságigényét, Körtner kifejezetten rámutat, de ennél többet is tesz: azzal, hogy bizonyos egységes szövegstruktúrát feltételez, amely irányt szab az értelmezésnek, strukturalista meglátást alkalmaz (ezt teszi Iser is), gátat szabva ezzel az értelmezés végtelenségének (sőt, teológiailag előfeltételezi a kánon egységét, Krisztus nevét mint az Isten szónak egyértelműen irányt adó nevet adva meg egységteremtő vonatkozási pontként), azzal pedig, hogy Ricoeurből merít, igyekszik a szöveg referencialitását is megmenteni, ami a vallásos beszéd esetében elkerülhetetlen, ti. hogy vonatkozzék valamilyen realitásra önmagán kívül. Ricoeur szerint ugyanis a szöveg nem önmagáról szól, hanem túlmutatva önmagán egy olyan világra