Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.
Figyelő - Tóth Sára: Az értetlenség hermeneutikája
utal, amely az olvasó számára lehetőségként létezik, a vallásos beszéd metaforikus nyelve pedig oly módon írja újra a valóságot, hogy a fogalmilag megragadhatatlan hitigazságok számára új nyelvet teremt. Egyetlen területen marad hiányérzetünk: annak ellenére, hogy Körtner egy egész fejezetet szentel Bultmann és a mítosz kérdésének, s a mítoszt „a mai élet rendjét megalapozó történet"-nek nevezi, a mítosz fogalomkörét, valamint a mítosz és a történelem viszonyát mégsem tisztázza kielégítően. Amikor arról beszél, hogy a pszeudoPéter levél esetében olyan irodalmi fikcióról van szó, amely önmagában az evangéliumok fiktív szövegeire hivatkozik, vagyis a levél szerzője (a 2Pt 1,16-19-ben) újraalkotja a mítoszt, akkor ebben az összefüggésben nem vesz figyelembe egy fontos műfaji megkülönböztetést, ami pedig pontosan Paul Ricoeur nyomán javasolhatnánk: Péter második levele rendelkező, preskriptív beszédforma, az evangéliumok azonban az elbeszélő (narratív) beszédforma kategóriájába esnek, amelyek, Ricoeur szavaival „megalapozó események-et, „történelem-alkotó események"-et beszélnek el 2 . Az evangéliumok esetében eszerint finomabb elemzésre szorulna, hogy milyen értelemben nevezi őket a valóság újraírását célzó fiktív szövegeknek. 3 A probléma talán abból keletkezik, hogy Ricoeur maga ugyan különbséget tesz a tág értelemben vett költői beszédforma illetve a bibliai beszédforma között, s ez utóbbinak külön tanulmányt szentel (magyarul is megjelent Bibliai hermeneutika címen), míg Körtner csak „a szöveg világa "-gondolat által fémjelzett általános hermeneutikájából merít. Pedig Ricoeur a bibliai kinyilatkoztatás kérdését vizsgálva fontosnak tartja a „tanúság kategóriájának" bevezetését, hogy biztosítsa a „történelmi esetlegesség dimenzióját, amely teljesen hiányzik a szöveg világának fogalmából", az ugyanis „szándékosan nem történelmi, vagy inkább transzhisztorikus". 4 E dimenziót Körtner mintha nem tisztázná kielégítően, s így az utolsó fejezet - jelen olvasó számára legalábbis - azt a problémát veti fel, hogy mi is akkor végül a különbség a „költői kitaláció" (a mítoszt ugyanis ehhez közelíti poézisként való értelmezése) illetve a „kitalált igazság" (a 2Pt 1,16-19-et nevezi ennek) között. Egy - remélhetőleg Körtner szellemében fogant - válaszkísérlet lehet a felvetett kérdésre az, hogy az ún. „kitalált igazság", szemben a költői kitalációval, az evangéliumok „megalapozó eseményeire" vezethető vissza. Ezek keltették fel a hajnalcsillagot a tanúk (Ricoeur!) szívében, majd azokéban, akik az evangéliumok anyagát megalkották, végül pedig az „újraalkotó" ismeretlen szerzőében. Ezek nélkül azonban minden embernél nyomorultabbak volnánk! Tóth Sára 1 Lásd pld. Gerhard Ebeling: Isten és szó. Hermeneutikai Füzetek 7. Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1995, 39-71. o., vagy a magyar vallásfilozófus Gáspár Csaba László Ember és kultúra című írását különösen a sokatmondó „Fecseg a felszín, hallgat a mély." alcím alatt írtakat. 2 19. o. Amikor Körtner úgy fogalmaz, hogy a „Péter második levelének szerzője számára igazság történt az evangéliumok olvasásakor", akkor ez valójában egy „ige-esemény". Ezzel szemben Paul Ricoeur Bibliai hermeneutika. Hermeneutikai Füzetek 6. Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1995, 18. o.) szerint „az ige-esemény idealizmusával szemben meg kell erősítenünk a történelem-esemény realizmusát". 3 Amennyiben minden müthoszt (azaz elbeszélést) valamilyen fokig a valóság újraírásának tartunk, akkor kissé ellentmondásos az (amúgy a Körtner által erősen bírált) történetkritikai kutatás mai állására a modern tudományosság magabiztosságával hivatkozni. Ugyanis tudvalevő, hogy a történetkritika hipotetikus rekonstrukciókkal szolgálhat csupán, amelyek valójában szintén feltételezett tényállások összefűzött elbeszélései, tehát ha valaki az egymásnak gyakran ellentmondó tudományos vélemények halmazából kiválasztja az érvelésének megfelelő „eredményeket", vajon nem írja-e újra ezáltal többszörösen is a valóságot? 4 1. m. 43. o. Megkockáztatom, hogy még Ricoeur sem tisztázza kielégítően, hogy korábban tárgyalt müthosz fogalma (36. o.) milyen viszonyban áll a „megalapozó eseményekkel". Talán a kettő közötti kapcsolat megteremtésére szánja a „tanúság kategóriáját", ám ez - számomra legalábbis - nem derül ki egyértelműen.
