Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Figyelő - Gegus Ernő: Jáki Szaniszló: Ádvent és tudomány

E két idézet a gondolatgazdag és gondolatébresztő, könyvbe zárt dialógus Lengyel László által írott bevezetőjéből való. Az első a könyv tartalmát foglalja össze, a második a beszélgetés módszerét jellemzi. Két okos ember vitázik (pengeéles érvekkel), beszélget (baráti módon, empátiával), idéz műveltsége mérhetetlen tárházából (könnyedén, mert az emlékezet lámpácskái mindig ott gyulladnak ki, ahol kell); és az olvasó hálás a megtiszteltetésért, amiért e beszélgetés tanúja lehet. Nem elfogulatlan tanúja természetesen, hiszen egész belső világa meghatározza, kiért izgul, miközben a „lovagi játékot" figyeli. Van valami, ami a szabadgondolkodó értelmiségit („kóbor lovag": író, szociológus, közgazdász) Jákobra emlékezteti: „nem bocsátalak el, míg meg nem áldasz engem ..." De emlékezteti ez a szabadgondolkodó a nagyhírű francia történészre, Renanra is, aki a kereszténység születéséről szóló hét kötetében gyakorta elmondja, hogy ő pedig szabadgondolkodó, de közben érezni a heves vágyat, hogy hihessen abban, aki őt egész, termékeny életére a Szentföldre vonzotta. Ezt a vágyat sejtetik Lengyel László „advocatus diaboli" támadásai, amikor az egyház hatalmáról, bűneiről, a vallásháborúkról, eretneküldözésekről esik szó, majd még hevesebb váddal a megalkuvásokról, amikor az egykor hatalmas vált üldözötté. A szociológus vádol és vele szemben ott áll a szelíd és áldozatos szerzetes (sem püspöki, sem rendfőnöki rang-adta fölényt nem érzékeltet, csupán egy másik öntudatot: az engedelmes tanítványét), aki a „jer, kövess engem!" parancsát teljesítve a Mester után sietett. Vállalta, a legnehezebb időkben, hogy ezt az esendő, sokszor elbukott egyházat szolgálja, mert tudta, hogy Mestere is a bűnösökhöz jött. Várszegi Asztrik 1946-ban született, tehát abban az időben lett bencés, amikor minden keresztény felekezet egyháza nemcsak „corpus Christi misticum" volt, de a megkorbácsolt Krisztus teste, és aki hozzá csatlakozott, csakis a kereszthordozás Cyrénei Simonhoz hasonlító cselekedetében reménykedhetett. De Várszegi Asztrik ifjúságában ott volt a „szent hegy" vonzása is, és az európai kultúra alapozásában oly fontos szerepet játszó Benedek „ora et labora" regulája. Szilárd hittel, nyitott szívvel és bölcs szavakkal fordul a kívülállók felé. Vonzó az is, hogy többet szól a protestánsokról, mint Lengyel László, az erdélyi kálvinisták ivadéka. Mintha Lengyel számára „egyház" csak a római lenne, amellyel küzd, mint a hatalom, dogma, fanatizmus letéteményesével, de amely mégis vonzza őt, hiszen a halállal való tragikus találkozásaiban megérezte a szabadgondolkodás védtelenségét. Dehát - és ez minden felvett téma lényege! - szabadok vagyunk-e még szabadgondolkodóként is, vagy pedig Isten teremtményei, akiket ő irányít szándéka szerint? És vajon a teljes szabadság, mely azonos a teljes magánnyal, boldogítóbb-e, mint a Valakihez tartozás bensősége? Az Istenhez tartozás örömét meggyőzően fogalmazza meg Várszegi Asztrik, amikor a maga boldog életéről, harmóniájáról beszél, vagy amikor a kereszténység jövőjéről, „mustármag", „föld sója" szerepéről és arról a sokszínűségről szól, amely a keresztény közösségeket a mai világban jellemzi. Értékeli a közösséget, legyen az katolikus bázis-közösség, protestáns gyülekezet, vagy akár modern szerzetesrend, amelybe különféle életkornak, köztük özvegyek is beléphetnek.. Eleterőt sugárzó olvasmány a Beszélgető Könyvecske. Jellemző egy misszionáriustól vett idézet: „Tanítvány: mi a különbség tudás és megvilágosodás között? Mester: ha tudásod van, fáklyát használsz, hogy mutasd az utat, amikor megvilágosodtál, te magad leszel a fáklya." (Helikon, 1999. 252 old.) Bozóky Éva Jáki Szaniszló: Advent és tudomány Agapé - Ecclesia Kiadó, Budapest, 1999. (73 oldal) Múlik az idő, vagy telik? - attól függ, honnan nézzük. Ha a múltba tekintünk vissza: olyan gyorsan elsuhant megállíthatatlanul. Ha a jövő valamely kiszemelt eseményét várjuk: csigalassúnak találjuk a megérkezését. A szerző - egyetemi tanár, római teológiai és nukleáris fizikai doktorátusával - meggyőző érveléssel mutatja meg, hogy az emberiség természettudományos jövőképe a keresztény hit ádventi várakozása nélkül mennyire reménytelen. „Az életet mi mindig az öntudatos jelenben éljük, és minden gondolatunknak ez a jelen a támpontja, akár a múltra, akár a jövőre gondolunk." Ezért logikus, hogy a könyv alapját képező előadás-sorozat