Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Rokonaink - Sait Falk Abasiyanik: Gyerek a siklón - Rubovszky Edit fordítása

ton. A partmenti házak, ezt az egzotikus, különös és költői tájat szemlélve, olyanok, mintha álmukban látnának némi fényt, hallanának hangokat. A negyedben lakó török hölgynek, aki jóhírű kollégiumban tanult, és úgy beszél franciául és angolul, mintha mindkettő anyanyelve lenne, hosszan meséltem a hosszú, fény nélküli éjszakákról. Ezeknek az embereknek még az a sötétség is túl sok - jelentette ki. A nagybajszú görög halászok, mezítlábas, vézna gyerekek, kiugró ádámcsutkájú kurd teherhordók, olcsó görög nők, én, te, a levélhordó postás, a szatócssegéd ... Mindnyájan »ezek az emberek« vagyunk. Én a hölgy mellett, a többiek távolabb a sarkon, ahol a zöldséges van, a szép és szomorú szatócssegéd a lejtős út közepén. Nem vitatkozom. Mi értelme lenne? A hölgy tegeződik a kerületi elöljáróval, tanácsokat osztogat a férfiaknak, az asszonyokat kioktatja. Aznap bementem Isztambulba. A gyerekről, akit az alagútban a siklón láttam, nem az említett hölgynek számolok be, ő már nem érdekel. Magának a gyereknek írom meg a történetet. A siklóra az alagút Beyogulu felőli végén szálltunk fel. Ilyenkor a lefelé haladó szerelvény nem szokott zsúfolt lenni. Másodosztályon utazom. Az egyik sarokban három katona, a közelben idős asszony, mellette a menye, távolabb örmények, fontoskodva vitatják, hogy elérik-e a hajót, vagy sem, majd én és ő. Lábát, amennyire tudja, behúzza az ülés alá. Csak akkor lehet észrevenni, hogy nincs cipője, ha valaki nagyon figyelmesen nézi. Még nem indulunk. Az első és második osztályt elválasztó és a peront a vagonoktól elválasztó rácsok éppen most egyszerre csukódnak össze. Majd az ajtók záródnak be akkora levegőt szippantva, mint mikor egy hal vesz levegőt a tengeren. A gyerek ujjait begörbítve jobb kezét a füléhez támasztja, szája nyitva. Kosztól fekete másik keze a térdén pihen, körmei csak bőrének sötét színe mellett látszanak fehérnek. Ujjai ceruza vékonyak. Fekete trikóján olajfestéknek tűnő, majdnem fehérnek mondható ábrák. A gyöngyházfényű kapocs nyomja vékony, piszkos nyakát. Az arcát figyelem ... Lapos, nyomott orr, a csodálkozástól kitátott nedves száj, nagy, sötétbarna szemek, oly ártatlanok, hogy szinte már nem is emberi, a szeme fehérjén is csodálkozás tükröződik. Haja kócos, rajta cigaretta hamu. Éppen mellette állok. Amint becsukódnak az ajtók, fölemeli a fejét, és rám néz. Addigra már fölvettem a kellő pózt. Elmélyülten valami egyebet figyelek. Először leveszi rólam a szemét, majd a fejét is lehajtja. Ismét őt nézem. Ajkán, szemén, szemöldökén alig észrevehető mosoly, azt sugallja, hogy szívből élvezi az utat. Milyen jó is látni a földalatti utazás örömét egy tizenkétéves gyereken! Talán én is ilyen boldog voltam, amikor először szálltam föl rá. Sok itt az örvendező gyerek, aki tapsikolva szól apjához: - Papa, nézd! Nézd, milyen csodás! Mi sem titkoltuk boldogságunkat. O viszont igyekszik eltitkolni. A szerelvény ringatózva, ingadozva, nagy zajjal halad lefelé. Most a szemben ülő hölgyet és kicsi gyermekét figyeli. De azok rá se néznek. Kicsit megnyugszik. Ismét rámnéz. Úgy teszek, mintha belemerülnék az újságba. Már teljesen nyugodt. A másik vágányon a sötétségből előbújó, pokoli zajjal elhaladó, kivilágított, zsúfolt szerelvénynek nem tud annyira örülni, amennyire szeretne, mert érzékel valamit, az én pillantásomat. Ismét az a halvány mosoly. Az a halovány, szomorkás, ártatlan, félénk mosoly. Mindketten messziről nézzük, hogyan nyílik szép lassan az alagút Galata felőli oldalán az ajtó fél szárnya. Az a halovány mosoly nem tűnik el. Az alagút másik végéhez érkezünk. A gyerek arca fénylik, mint a héjából kibontott friss mandula. A sötét, jócskán lesült arc csupa