Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Klasszikusokról - Rakovszky István: A kétszáz éves Vörösmarty

78 KLASSZIKUSOFOIÓL RAKOVSZKY ISTVÁN A kétszáz éves Vörösmarty Vörösmarty napszaka az éj, évszaka a tél. Költői víziójában a világ: a látszatok, az illúziók világa, amelynek arasznyi léte a Semmi mélyéből emelkedik föl, és a Semmibe hanyatlik vissza: „A Mind enyész, és végső romjain A szép világ borongva hamvad el; És ahol kezdve volt, ott vége lesz: Sötét és semmi lesznek: én leszek, Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj." Milyen időszerűtlen költő! Ha van, aki távol áll tőlünk, akit igazán nem értünk a 19. század magyar írói közül, az talán éppen ő, a kétszáz éves klasszikus. Talán lesz, aki vitatja ezt a vélekedést. Hiszen az ezredfordulón - mondhatják nagyon is érzékenyek lettünk az apokaliptikára: a gyakori természeti katasztrófák és az emberi pusztítás szembesítenek minket a világunk törékenységével, veszélyeztetettségével. Ezért Vörösmartyt szinte kortársunknak érezhetjük. Igen, igaz, hogy nap mint nap borzongatnak minket az iszonyattal - a mások tragédiáival. A média hírt ad, kellő drámaisággal, az olajszennyeződésekről, a Tisza pusztulásáról, a globális felmelegedésről és a helyi népirtásokról. S a következő hírblokkból megtudjuk, hogy új bevásárlóközpont épült, hogy bővül a mobiltelefonszolgáltatás, és fél százalékkal emelkedett a BUX-index. Nem is szólva a mesterségesintelligencia-fejlesztés és a géntechnológia szinte beláthatatlan perspektíváiról. Valóban szembesülünk azzal, amiről híreket „szolgáltatnak" nekünk? Vörösmarty jobban látta, hogy mi fenyeget bennünket. Nem azért, mert jövőbe látó próféta lett volna, hanem mert megértette az európai - és a „globális" - fejlődés logikáját. Kétségbeesett elszántsággal próbált hinni a haladásban, abban, hogy meg lehet teremteni egy lakható és emberséges világot a „haza s emberiség" számára. De valójában ifjúkorától kezdve kételkedett ebben; szelleme más képet alkotott a Mindenség és az ember valóságáról. Úgy érzékelte, hogy hol az emberiség prométheuszi törekvései veszélyeztetik a világ egészének harmóniáját, hol pedig a külső, fizikai és metafizikai erők rombolják szét az ember építette társadalmi-erkölcsi világot, az „új kor Bábelét", amelynek fölépítésére hit és kétely közt ingadozva szólított fel Gondolatok a könyvtárban című nagy filozófiai költeményében: „Mi dolgunk a világon? küzdeni, És tápot adni lelki vágyainknak. Ember vagyunk, a föld s az ég fia, Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen ..."