Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.
Klasszikusokról - Rakovszky István: A kétszáz éves Vörösmarty
RAKOVSZKY ISTVÁN: A KÉTSZÁZ ÉVES VÖRÖSMARTY 79 Ebben a versben a kételyt még ellensúlyozta a 19. század „emberiség-vallásának" reménysége, de a talán legnagyobb két Vörösmarty-költemény, Az emberek és az Előszó már az ember és a világ közötti tragikus ellentétről szól. Az előbbiben maga az ember az, aki démoni meghasonlottságában újra meg újra megbontja a Mindenség harmóniáját; az utóbbiban rejtélyes metafizikai erő - a megszemélyesített „Vész" - rombolja szét az emberiség már-már megszülető nagy művét: Munka és Szellem, Esz és Szeretet közösségi harmóniáját. Persze a kozmikus méretű katasztrófa eszköze is maga az ember, akinek paradox természete, végleges benső szétszakítottsága („őrült sár, istenarcú lény"!) - tragikus rejtély marad: „A föld megőszült; Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg." Igen, ez az Ember, aki „fáj a földnek" ... Vörösmarty ismeri a bűnbe esett, a kárhozatba hulló ember sorsát, de nem tud bűnbeesés előtti állapotáról, s nem hisz megválthatóságában - mert nem ismer senkit, aki megváltaná. Az ő víziójában a Világ vak erők körforgásának mutatkozik, amelyhez képest külső, transzcendens minőség nem ad hírt magáról. Ezért próbálkozik az ember újra meg újra önmaga megváltásával, és ezért bukik mélyebbre. Az Isten nélküli világ és az elbukó ember képe ebben a költői világban különösképpen mégsem hat reménytelenül, s a keresztény olvasónak nem jut eszébe pogányságot és hitetlenséget látni benne. S nem csupán azért, mert utolsó nagy versében, A vén cigány-han a katasztrófa látomását a reményen túli reménységgel (ha nem is hittel) ellensúlyozza Vörösmarty: „Lesz még egyszer ünnep a világon!" Paradox módon éppen a kétségbeesés, a megrendülés mélysége az, ami fölemeli a pusztulás-víziókat szemlélő olvasót. A híradás olyan súlyos, olyan hiteles pátosszal szólal meg, - s ami a legfontosabb: a hírt adó annyira személyesen érdekelt abban, amiről szól -, hogy az együttérzés és a megrendülés lesz a meghatározó élményünk. Ebben az lírában a szenvedő ember szólal meg, akinek gyötrelme kozmikus méretű, s ez a passió nem lehet idegen a keresztény olvasó számára. S anélkül, hogy erőszakolt értelmezéssel próbálkoznának, észrevehetjük Vörösmarty sok, látszólag remény nélküli megszólalásában azt a rejtett kettősséget, amely a reményen túli reménységet táplálhatja, és - talán - a hit lehetőségét sem zárja ki: Mint a földmívelő jól munkált földbe magot vet S várja virulását istene s munka után: Úgy a sírokkal felszántott földbe halottait Hordja koronként a végtelen emberiség. És haloványon a dús, a szegény és a koronás fők Mennek alá, víg, bús, balga, mogorva vegyest.