Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - Horváth Pál: Meister Eckhart, a keresztény misztika alig ismert klasszikusa
adott ki és amely J. Böhmét és Angelus Silesiust is megihlette - már nyitánya volt a devotio moderna, az új gondolkodás misztikus fordulatának, amelyet a következő században Ruysbroeck és Groote, később Kempis képviselt, a skolasztika végóráiban pedig Cusanus méltatta ezt a hagyatékot. Ám Luther vagy a 16. századi misztikusok érdeklődése nem változtatott azon a tényen, hogy Eckhartról a 19. századig alig esett szó. Amikor a német klasszika korában ismét felfedezték és nem pusztán a német irodalmi nyelv pallérozójaként, hanem gondolkodóként is becsülni kezdték, alakja ismét viták középpontjába került. Schelling, főként pedig Hegel a panteizmus és a paradoxonokra épülő szellemfilozófia előképének ítélte, a romantikusok viszont intiucionizmusát, szemléletének értelemfelettiségét és értelmentúliságát, Isten és az ember misztikus egyesülése (unió mystica) vonatkozó nézeteit méltatták. Ez utóbbi nézet szószólója, F. V. Baader, a 19. századi bajor katolikus megújulási mozgalom vezéralakja a közös, isteni és emberi „titok" kulcsát látta a középkori német misztikában, annak vezéregyéniségében, Eckhartban. 1857-ben jelentek meg elsőként nyomtatásban fontosabb művei, amelyek nyomán megszületett a modern Eckhart-filológia. Az 1890-es évektől különféle irracionalizmusok, ezoterizmusok próbálták védjegy gyanánt kisajátítani nevét a maguk számára, a dominikánus közösség viszont csak 1960-ban ismerte el újra sajátjaként gondolkodói alakját. Századunk első felétől Eckhart művei a mindenkori misztikus szemlélet illusztrációjaként forognak közkézen, 1936-tól - máig sem befejezetten - folyik munkái alapos, kritikai igényű összkiadása. Eckhart terjedelmes, sokáig lappangó és egészében még ma sem feldolgozott életművet hagyott maga után. írásai egyik felét skolasztikus, latin nyelvű munkák, tanári működésének termékei teszik ki. Ezek között a legnagyobb szabású alighanem az Opus tripartitum címen emlegetett, csak töredékesen fennmaradt teológiai bevezető, de ismerjük néhány párizsi egyetem questiojának szövegét és a Szentírás könyveihez írt kommentárját is. Ezekben - a bibliakommentárokat leszámítva Eckhart a korabeli skolasztikus gondolkodásmódot követi, talán annyiban térve el a tomista hagyománytól, hogy inkább Platón és nem Arisztotelész szellemi útmutatásához igazodik, ám azokat a misztikái témákat is érinti, amelyek - az Opus tripartitum alapján - 1329-es elítélését eredményezték, a latin írások sorában talán a bibliai kommentárok árulnak el a legtöbbet a misztikus szemlélet érlelődéséből: a Genezis kommentárja amolyan szellemi átmenet az intellektuális (skolasztikus) és az intuicionista (misztikus) látásmód között. Eckhart írásainak második, utólag ítélve fontosabb csoportját a „német írások" alkotják. Ezek egyik része a „Tischreden" műfajában fogant, a novíciusokkal, a rendi növendékekkel folytatott beszélgetésekből kinőtt elmélkedés, a többi pedig homilia, prédikáció, meditáció, apácakolostorok lakóinak adott tanítás. Ezek zöme az „Útmutató beszédek" gyűjteményében kapott helyet, az alkalmi írások között pedig olyanokat találunk, mint az „Isteni vigasztalás könyve", és „A nemes emberről" vagy a „Megváltottságról" utólagos címet kapott értekezés. Ez utóbbi művekben, a német írásokban bontakozik ki Eckhart igazi misztikája. Nem abban az értelemben persze, ahogyan azt a misztika fogalmát félreértő felszínes gondolkodás feltételezi. Eckhart misztikája „racionális misztika": nem a vízió, a látomás, az elragadtatás nyelvén beszél, nem a külsőségekben vagy a gondolkodásmód „fegyelmezetlenségében" misztikus, hanem abban, hogy túllép a racionális tudás keretein akkor, amikor Istenről, a hit titkairól, az érző és gondolkodó ember önértelmezéséről, a tapasztalati és gondolati valóságon túl mutatkozó Valóság lényegéről és természetéről beszél. Eckhart elméleti munkájának kiindulópontja a metafizika, azon belül is az ontológia, a lét természetének, Isten és a létezés viszonyának faggatása. Ám gondolatmenete radikálisan más, mint Szent Tamásé: számára Isten nem pusztán a filozófiai eszközökkel megragadható abszolút lét, hanem a radikális, időtlen létfelettiség,
