Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Iskola és polgárság - Frenkl Róbert: Egy ballagás emléke

egyrészt lássuk meg, hogy már az indulástól kezdve bizonyos rendkívüli körülmények sokszor döntően determinálták az osztály életének az alakulását, - így például már a háború befejeztével is talán a mi generációnknak volt a legnehezebb, hiszen egy közösségből, az elemi iskolából már kikerültünk, de a középiskolába, új közösségünkbe még nem kerültünk be; vagy például mi a 45-ös rövid évvel még felzárkóztunk a 8 osztályos középiskolához, de az utánunk jövők már a 8 osztályos általános iskolát végezték és a 4 osztályos középiskolába jöttek. így tulajdonképpen mi kerültünk a régi és az új közti határmesgyére és ez nem mindig volt előnyös számunkra, - másrészt azért vetettem egy pillantást a múltba, mert szeretném elmondani, hogy a mi generációnk sohasem fogja elfelejteni - bár tudjuk -, hogy ez igen csekély hála -, hogy elmúlt 8 évi munkánk lehetőségét alapvetően a Magyarország felszabadításáért vérüket ontó, sok tízezer szovjet katona áldozatának köszönhetjük. Három irányba fordul tekintetünk akkor, amikor most rövid számvetést végzünk. Az első irányba elindulva találkozunk az elmúlt 8 év emlékeivel, történetével. Ebbe az irányba tekintve, őszinte öröm fogja el a szívünket. Örülünk, mert az elmúlt évek útján igazi élményekkel találkoztunk, voltak élményeink. - Még ha egy osztály élménykereső szándék nélkül jár is el az iskolába, évek során át szükségszerűen adódnak élményei. Mi viszont tudtuk, hogy az ifjúság az élménygyűjtés ideje és ezért igyekeztünk az órák természetes izgalma, az iskolai élet élményei mellett igazi élményeket találni a természetben, táborokban, kirándulásokon, kerestük a szépet és értékeset az élet minden területén: zenében, irodalomban, akiknek az elsődleges érdeklődési köre kialakult, tudományokban, sportban és másutt. Megpróbáltuk kihasználni a lehetőségeket. - De örültünk azért is, mert barátokat találtunk egymásban. Az első 4 osztályban, a mindennapi érintkezésben, a még szinte gátlás nélküli őszinteségben megismertük egymást és amikor 14-15 éves korunkra határozottabb igényünk támadt mélyebb barátságra, meghittebb társaságra, akkor nem lazult meg kapcsolatunk egymással, hanem éppen ellenkezőleg, egymásban baráti körünket is megtalálhattuk. - De örülünk azért is - és ez talán furcsának hangzik - mert a szép élmények és értékesen alakuló barátságok mellett, sokszor hevesen fájó kudarcok is tarkították utunkat. Ezek a kudarcok jó iskolát jelentettek számunkra. Megóvtak az elbizakodottságtól. És bővebb magyarázat helyett szeretném idézni az elmúlt 50 év egyik nagy írójának egyetlen mondatát. „De minden árnyék végsőben mégis csak a fény gyermeke, s csak, aki világosságot és sötétséget, háborút és békét, fejlődést és süllyedést élt meg, - az élt igazán." De induljunk el a második irányba is. Ebben az irányban találkozunk tanárainkkal. Mély hála és köszönet fogja itt el a szívünket. Tudom, hogy ez igen szokványosán hangzik, ezért szeretném elmondani, hogy mi adja a mélységét őszinte köszönetünknek. Kiélezve a kérdést, a diákok nagy része vagy félistent, vagy a másik végletben ellenséget, vagy esetleg csak közömbös lényeket látnak tanárainkban. Nos, mi egyszerűen csak embereket látunk bennük. Embereket, akiknek vannak érzéseik és indulataik, embereket, akik tévedhetnek is. És azt gondoltuk, hogy éppen akkor lenne hamis a köszönetünk, ha a mai nap rózsaszínű fátylán, vagy az idő mindent szépítő csalóka szemüvegén keresztül néznénk vissza és nem vallanánk be, hogy bizony voltak esetek, amikor keserű szívvel kellett a földi igazságtalanságokról elmélkednünk, de épp azért tudunk köszönetet mondani őszinte szívvel mindazért, ami az elmúlt években tanáraink által gazdagította az életünket, mert egy tény mindig világosan kirajzolódott előttünk: alakulhattak akárhogyan a dolgok, születhettek igazságos vagy igazságtalan döntések, láthattuk, hogy tanárainkat minden esetben jószándék, tiszta jóakarat vezette. És elsősorban, mint legdrágább kincsért ezért a jóakaratért mondunk köszönetet. - Hadd mondjunk itt még csak annyit, hogy ha nem is látszott mindig, minket nem vezetett soha, - csinálhattunk szellemes tréfát, vagy túl erős kamaszos csínyt, tehettünk kedélyes megjegyzéseket, vagy faragatlan közbeszólásokat, - rosszindulat, vagy rossz szándék. Azt kérjük tanárainktól, hogy lássák meg ismét a mi életünk kialakulásából, amit már sokszor tapasztalhattak, hogy nem hiábavaló, idézőjelben mondom, „pazarolni" a szeretetet, megértést, a jóindulatot a diákságra. Ha a mában sokszor ellenkező hatás lát-