Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.
Figyelő - Mányoki János: A Nagy Lajos-kor előkerült kincse
A Nagy Lajos-kor előkerült kincse A magyar-török kapcsolatok az elmúlt évtizedben látványos fejlődésnek - pontosabban újrafejlődésnek - indultak. Örvendetes, hogy ma már nemcsak gazdasági-politikai, hanem szellemi-kulturális föllendülésről is beszélhetünk. Kiemelkedő jelentőségű volt Gül Baba türbéjének - noha zökkenőkkel, erős szakmai kritikával kísért - helyreállítása, illetve kiegészítése, továbbá a Nagy Szulejmán korát reprezentáló pompás kiállítás; de mindenképpen meg kell említeni a MagyarTörök Baráti Társaság változatos, értékes munkáját is. Ebbe a folyamatba illeszkedik az úgynevezett Isztambuli Antifonále - államközi egyezmény alapján történt - hasonmás kiadása: mindössze háromszáz számozott példány, díszdobozban, angol, magyar és török nyelvű kísérő tanulmányokkal, CD-melléklettel. Az Akadémiai Kiadó - magyar és török támogatóknak köszönhetően - karácsony előtt készült el a munkával. Szorosan a hasonmás előtörténetéhez tartozik két restaurátorunk - Czigler Mária és Ballagó Fischer Christina - öthónapos isztambuli fáradozása: a pusztuló, penészes pergamenkódex általuk válhatott egy valóban igényes fac simile alapjává. Mivel a kézirat a Topkapi Saray Müzesi - a régi szultáni palota könyvtárának tulajdona, a helyreállítás költségét a török állam fedezte. A kötetet még 1889-ben találta meg a Magyar Tudományos Akadémia kutatócsoportja; Adolf Deissman pedig 1933-ban katalogizálta a palota nem-iszlám kódexei között. Valódi jelentőségének megfelelően azonban Vizkelety András írta le, 1984-es kiküldetése során. 1996-ban Göncz Árpád Magyarországra hozhatta az antifonáléről készült mikrofilmet; ezt követően Dobszay László és Szendrei Janka részletes elemzésbe fogott. A kódex az egyházi év teljes zsolozsmaanyagát tartalmazza. (Zsolozsma: naponta nyolcszor végzett istendicséret. Nem miseliturgia!) Mintegy háromezer ötszáz kottatételből áll, lényegében hiánytalan. Terjedelme több, mint háromszáz (46,5x31,6 cm nagyságú) lap. Megtalálhatjuk benne a magyar szentek dicséreteit, más hazai sajátosságokkal együtt: A kottaírás a középkori Magyarországon elterjedt esztergomi notáció. A liturgikus rend a prímási székhely gyakorlatát követi, de sajátos, helyi változatot képez. Különböző szempontok egyeztetése arra mutat, hogy a kézirat 1360 körül készült. A jelenlegi kötésmaradvány azonban későbbi, mint maga az antifonále: a 15. század végéről való. Á függelék és a lapszéli bejegyzések pedig azt mutatják, hogy a kötetet - keletkezésétől számítva - mintegy másfél évszázadon át használták. Szokatlanul díszes kivitele (tizennyolc, temperával fesztett és aranyozott, képekkel-jelenetekkel díszített iniciálé, továbbá egy tollrajzos és négy festett ornamentális iniciálé) érzékletesen bizonyítja, hogy a kódex tekintélyes főtemplom számára készülhetett. Az is bizonyosnak látszik, hogy világi papság használta. Egyelőre ennyi állítható: a veszprémi eredeztetés - egy Szent Mihály ábrázolás alapján - még túlságosan feltételes. Ugyanígy gyönge támpont az erős Szent Anna-kultusz - hazánkban korai - föltűnése. A későbbi keletű, kiegészítő bejegyzések annyit azért elárulnak, hogy a kötet - valószínűleg a 14. század végén - a Szerémségbe, Szávaszentdemeterre került. (Innen hurcolhatták el az ozmánok.) Bár a szerémi püspökség az esztergomi gyakorlattól idegen kalocsai rítust követte, a helyi káptalan - ismeretlen megfontolásból - mégis használta az antifonálét. A kódex művelődéstörténeti jelentősége igen nagy. Túlzás nélkül állítható, hogy a régi szultáni palota az Anjou-kor egyik legkiemelkedőbb emlékét őrizte meg: olyan darabot, amelynek jelentősége - a maga módján a Bécsi Képes Krónikáéval mérhető. A művészettörténész-elemző - Wehli Tünde - megállapítja, hogy közeli stílusrokonság van a Képes Krónika és az Isztambuli antifonále ábrázolásai között: mindkettőnél jól érzékelhető az olasz, pontosabban a bolognai hatás. Szembeötlő azonban a minőségi különbség: míg a krónika egy királyi műhely elsőrangú terméke, az antifonále csak jó provinciális színvonalat képvisel. Azonban még így is látványos, szép darab, ikonográfiái szempontból is igen jelentős. A kötet lényegét - vagyis zenetörténeti fontosságát - Szendrei Janka így foglalja össze: „... az Antifonále a zsolozsmarítushoz kapcsolódó magyarországi gregoriánum leggazdagabb és legkiválóbb forrása. Dallamvariánsainak, transzpozícióinak, zsoltárdifferenciáinak és tónusválasztásainak részletes összehasonlító elemzése ugyanúgy hozzá fog járulni a magyar zenetörténet középkori fejezeténekjobb megértéséhez, mint hatalmas repertoárjának, a benne megőrzött számos ritka dallamnak s a magyar kompozícióknak feltárása ..." Végkövetkeztetése pedig: „A kódex rendeltetési helyén a liturgikus kultúra magas igényű volt, aki pedig a leíratást
