Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 3-4. sz.
Figyelő - Egyházunk poeta doctusa (Jánosy Istvánról)
táns Assisi ő, aki azért beszél teremtett világunk minden testvéréhez, mert hallotta az isteni szót, érti a teremtett világ Teremtőjének nyelvét is. - Protestáns Beethoven-rajongó, aki egy Beethoven ciklusból bibliai történetre asszociál és egy Schumann futamból a golgotai eseményre. - Protestáns Mária-tisztelő, nem imádja ugyan Jézus anyját, de kevesli a megszokott protestáns Mária-értékelést és figyel Jungra is, meg a római katolikus, az ortodox testvérek Mária-képére. Ki tehát Jánosy István? Tegyük fel újra ezt a kérdést. Modern Jób? Sokat kínlódó, szenvedő ember, aki már bölcsen szájára teszi kezét, nem pöröl a Teremtővel, hallgatja Őt, hadd tanítsa. Magyar Hölderlin, akinek különös érzéke van az emberi élet titkaira is? - Szabadon szárnyaló lélek, aki előtt nincs semmi korlát: sem idő, sem tér, sem nyelv? Az ókor, középkor, újkor átjárható kategóriák számára. Sokoldalú tudós, Faustszerű: filológia, história, filozófia, muzsika, teológia, verstan, retorika, krónika, kultúra ismerője. Sokat tudó bölcs. Nagyhatású álmodó. Kontinenseken száguld át, az amerikai tempót éppúgy felveszi, mint az ázsiai mozdulatlanságot és a kontemplativ életstílust. Élő és holt nyelvekben egyaránt otthon van, olvas, tanul, fordít, szinte mindegy, hogy szanszkritból, görögből, latinból, németből, angolból, franciából és még ki tudja, hány nyelvből. Aki ennyi nyelvet ismer, az valószínűleg nagyon szereti az embereket, hiszen szimpátia nélkül nincs eredményes nyelvtanulás. Kicsoda Jánosy István 1 ? Megrongált sorsú kortársunk? Szenvedélyek krátere szélén tántorgó és veszélyeztetett ember? Olykor úgy érzem, szánalmasan védtelen, mai dörzsölt világunkban tájékozatlan, gyermekien naiv, aki csodálkozva járkál a 20. század végének nagy vásárában, világkiállításán, ugyanakkor szellemében erős, határozott, felnőtt egyéniség. Magyar, de nem kirekesztő, hanem befogadó típus, aki a magyarul nem tudó Liszt Ferencet is dicséri és magyarnak tartja, igazi hungarus-nak, s az egykor Petrovics Petőfit magyarként becsüli, magyar zseninek tartja, pedig tudja, hogy az anyjával „tótul beszélt, mert az gyengén tudott magyarul". Jánosynak gyakran jár eszében a kiváló szlovák költő, Emil Boleslav Lukac. Igazi európainak tartja. Rajong Adyért, az istenes költőért is, aki nem beszélt gügyögve Istenéhez, „hanem nekigyürkőzött, mint vándor a szélnek". - Szívesen fordul Kodályhoz, erőt kér tőle, aki tiszta forrásból merített muzsikát és szép magyar beszédet. „Azt még add meg nekem, hogy szívós akarattal, mint te, szeressem, szolgáljam népemet" - ezt kéri a már előrement mestertől. Jánosyt igazán csak széleskörű baráti társaságában ismerhetjük meg. Velük állandóan társalog, élőkkel s már elmentekkel beszélget. Hol Kodolányihoz szól, hol Sinka Istvánhoz, megérti József Attilát, aki hiába kereste apját, és ezért nehezen találta meg Atyját is. Keresztúry Dezsőt Goethéhez hasonlítja, mert neki is élete az igazi műalkotás. Az öregedő. Keresztúryt érzi igazán barátjának, aki az Őszikék Arany Jánosát szerette. Tatay Sándort pannon módra kedveli, Pilinszky Jánost páratlanul tömör szavaiban becsüli, Nemes Nagy Ágnest őszintén megsiratja. Beszél Bergyajewel is, a francia szellembe beoltott orosszal, Jung tanítványának tartja magát, noha igazából Gyökössy-tanítvány ő. Hol helyezzük el Jánosy Istvánt teológiailag? Gnosztikus, aki kevesli a keresztény teológia dogmatikáját? Többet akar tudni. Kelet vallásaival kacérkodik és valamiféle szinkretista vallásról álmodik, amiben meditativ és morális értékek közösek lehetnek. Nem fér bele előre gyártott teológiai keretekbe. Ahogy nem fér bele a filoszemita kategóriába sem, pedig mélyen szégyenli Áuschwitzot, vagy a fiihellén keretbe sem, pedig nem tud nagyobb tanítóról, mint az idealista Platonról. Filozófiai területeken mozogva sem feledi teológus voltát és teológusként sem veti meg a filozófiát. Szereti őseit és testvéreit (a Jánosyakat és a Skultétyeket). Mindenekelőtt édesapját, az öreg tanárt, aki engem is tanított, s akiről István fia így vall: „Á leckét jól megtanultam, belőle élek, amíg szívem ver." Meghatóan egyszerűen szól az édesapjáról, a különösen rontott sorsú Frinciről s a nemrég elhunyt Gyurkáról. Szereti lelkipásztorait, kiemelkedően Gyökössy „Bandi bácsit". Szereti volt évfolyamtársait, akik közül a legtöbb már elment, s van, aki még köszönthette őt 80 évesen. Emlékeiben különösen elevenen él az egyik: „Isten hozott és Isten veled", írja szellemesen, „Fater ave atque vale". Bohém volt, ennek ellenére, vagy éppen ezért szerette igazán. Egy mondatban üdvözli és búcsúzik tőle. Ki tehát Jánosy István? A szellemi elit költője vagy az egyszerű nép szószólója? Ez is, az is. Elég gazdag ahhoz, hogy mindkét rétegnek adni tudjon. Nem belőlük, hanem nekik él. Az értelmiségnek ír, de nem felejti az egyszerű embereket sem. Túlzsúfolt a leírásom? Mindez pedig még ízelítőnek is kevés egy ilyen valóban gazdag élet méltatásához, a Szofosz-nak hívott bölcs, a polihisztor Jánosy István szellemi arculatának megrajzolásához. Az egykor szenvedések és szenvedélyek között hányódó Jánosy István már egy évtizede egyre többet gondolkodik, tépelődik, meditál az élet és halál értelmén. Nem kell vele egyetérteni mindenben, ezt ő a toleráns erasmista nem is igényli. De gondolatait végiggondolni, tudásából gazdagodni szabad,
