Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 3-4. sz.

Figyelő - Több fényt! Gondolatok a Goethe-évfordulón

szerűen ember. Sokat olvasó és még többet író ember, akitől semmi sem idegen, ami emberi, hiszen vérbeli humanista. Fennkölt eszméket hirdet, és ugyanakkor telve van emberi gyarlósággal. Poéta doctus, de az érzelmekkel is játszik. Irodalmi alkotásait nem magyarázza, hanem éli és igényli, hogy életét ismerjék. Saját élete a legnagyobb alkotása. Volt már, aki arról írt, hogy ő az egészséges ember mintaképe, mások meg arról, hogy rengeteget szenvedett, sokat betegeskedett is élete során. A fegyelmezett, külsejére is sokat adó, jó megjelenésű férfi, kötelességtudó hivatalnok tudott féktelen, és a szabadosságig menő, tréfás kedvű egyén is lenni. Sokat dolgozott és sokat szórakozott. Tudjuk, hogy legalább hat-hét nagy szerelme volt életében. Nem hajhászta a népszerűséget, mégsem volt számára mindegy, mit írnak vagy mondanak róla az emberek, az egyszerű nép vagy a szellemi és társadalmi elit. Ebben a keretben nem analizálhatjuk tovább Goethét, még azt sem tehetjük meg, hogy a fent említett Babits - Kosztolányi Szerb véleménycsokorban megmutassuk az azonos és ellentétes színeket, sőt azt sem, hogy a Faustot elemezve összevessük Madách: Az ember tragédiája hasonló, és mégis egészen más művével. Érdekes lehetne párhuzamot vonni Dante, Milton vagy éppen Shakespeare gondolataival is. Különösen az utóbbi volt Goethe állandó csodálatának tárgya. Külön tanulmányt igényelne, ha a róla szóló véleményeket mutatnánk be: Napóleon ismert hódolatától - íme az ember, mutatta be őt - a természettudósok fanyalgó kijelentéséig, miszerint Goethe amatőr maradt a fizikában, csak műkedvelő, de nem szaktudós. Egyetlen aspektus van csupán, amiről teológusként szólnom kell: mi volt a viszonya a kereszténységhez? Ez a probléma nem csak engem érdekel. Helmuth Thielicke-nék 1982-ben jelent meg ilyen tárgyú könyve: Goethe und das Christentum. Izgalmas írás. A kitűnő hamburgi lelkész és teológiai professzor általában is feltette a kérdést Goethe vallásosságával kapcsolatban: agnosztikus, újpogány, felekezeten kívüli protestáns, vagy individuálisan hívő volt-e Goethe? A maga módján vallásos, kérdezhetnénk ma divatos terminológiában. Ellentmondásos kijelentései miatt őt nem lehet véglegesen besorolni egy-egy megszokott kategóriába. Egyaránt voltak panteista, politeista, monoteista kijelentései. Hite és hitetlensége is sokszínű volt. Fekete-fehérben ábrázolni úgysem lehet őt. Thielicke azt ajánlja, hogy folytassunk vele állandó párbeszédet, mert provokálni nagyszerűen tud, gondolatai búvópatakként újra meg újra előtörnek Európában, kortársainknál is. Óva int, nehogy valami véglegest mondjunk, statikust, például, hogy egészen idegen test a kereszténységben, vagy hogy a költő-humanista kizárja a divinumot minden formában. Mondták róla, hogy kozmoszértékelése inkább buddhista, mint keresztény, tettrekészsége és ihletése inkább voluntarista, mint a keresztény kegyelem hirdetőinek álláspontja. Figyelemreméltó, amit kora merev ortodoxiájáról vall, és megszívlelendő, amit ez a racionálisnak kikiáltott ember a történelemben megmutatkozó démoni elemről szól. Messze előremutatott kortársai gondolkodásánál, Faust kiszolgáltatottsága az ókori Sziszifosz monda modern változata, és ezzel már mai egzisztencialistáknál vagyunk, Sartre vagy Camus Sziszifosz-szindrómájánál. Talán éppen ez az a pont, ahol valamit megsejtett a keresztény ember szabadságából, amikor a töprengő Faustot a húsvéti harangszó menti meg az öngyükosságtól, mert egy új dimenzió jeleink meg: „és mégis érdemes élni". Közeledhetünk Goethéhez bárhonnan, csak egyet nem szabad: elfelejteni és elhallgatni, hogy ő itt volt, élt és alkotott Európában, és ez minket is érdekel. Nem is csupán egy kerek évforduló kapcsán. A vallások mai újraértékelésénél segíthet valamit, amit Kosztolányi idéz Goethe-tanulmányában egy ismeretlen középkori misztikustól: „Szemünk, mivelhogy nap-szerű - meglátja a fényt, érzi itt lent - s lelkünk, mivelhogy nagyszerű - mindenbe vágyva sejti Istent". Goethe erről így ír: „A szem a fénynek köszönheti, hogy van. Közönyös állati segédszervekből a fény olyan szervet teremtett, mely hozzá hasonlatos, s így alakul át a szem a fényen, a fényért, hogy a belső fény a külső fénnyel nézhessen szembe." Goethe szeme érzékeny volt a fényre, s vágyta a fényt. Mehr Licht! - kívánta. Kosztolányi szerint „ő maga is fény volt, aki nézi a fényt, napszerű és nagyszerű". Jézus pedig, aki a szem és világosság kapcsolatáról beszél, a Hegyi beszédben (Mt 6,22) a test lámpásának neyezi a szemet, magáról pedig ezt mondja: „Én vagyok a világ világossága". A több fényre vágyó Goethe kívánsága csak Nála teljesülhet: több fényt! Irodalom 1. A Nagyvilág, világirodalmi folyóirat idei 7-8. nyári száma „Goethe-számnak" készült. Rejtélyes módon nem került árusításra. Ezért ennek cikkeit nem ismertethetem. 2. A Lutherische Monatshefte 1999. 7. száma szinte teljes terjedelmében Goethével foglalkozik. Németországon kívül Goethe amerikai értékelését is hozza. Kitűnő körképet nyújt, természettudományi, vallástörténeti, irodalmi vonatkozásokat is közöl. 3. Goethe magyar értékeléseit többek között Wildner Ödön Goethe breviáriumá-ból vettem (714 pl., a II. világháború előtti é.n. kiadás tel-