Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 3-4. sz.

Figyelő - Több fényt! Gondolatok a Goethe-évfordulón

S még egy példa, a Himnusz című munka, amelynek alapgondolata, amire a mű felépül, a Kölcsey Ferenctől származó „aggódó hazaszeretet". Tág asszociációs tartománya van a Kenyér című munkának. Három elemi szükségletet kifejező jelentés kapcsolódik ebben az ábrázolás tárgyához: „a mindennapi kenyér", azután „a kenyér megtörése", mint liturgikus mozzanat és a művész kenyere, rnint mesterség. „Polgár Rózsa kenyere a textil. Ez a tárgy maga az abszolút metafora". (Péter Márta) Több fényt! Goethe végső kívánságának tartott, halálos ágyán elsóhajtott kérése ma is időszerű óhaj: Több fényt! A szellem emberei és a lélek munkásai gyakran fejezik ki ugyanezt századunk végén és egy új évszázad küszöbén. Mesterséges fényforrások használatában bizonyára jobban állunk, mint Goethe idejében. Talán a természetes fényt, a napfényt is jobban szeretjük, mint az egykori Weimarban, de sem az erkölcs világában, sem az emberiség békéjét ületően nem valószínű, hogy a mögöttünk levő évszázadot a világosság korának nevezik majd bármikor is. Nem kényeztettek el Magyarországon bennünket az idei Goethe-évforduló kapcsán. A magyar kulturális média csak érintőlegesen foglalkozott vele. Nálunk Goethe legfeljebb margójegyzeteket kapott. Bemutatta ugyan az egyik TV-csatorna Tasso-ról szóló darabját (másfél évtizede felvett anyagból), világirodalmi folyóiratunk is ígért egy különszámot róla, de ez a szám nem került piacra. Míg Európában valóságos Goethe-kultusz alakult ki, még az utazási irodák is foglalkoztak vele, addig nálunk a napi politikai hírek és a természeti katasztrófákról szóló tudósítások elhallgattatták az egykori költő-óriásról való megemlékezést 250. születésnapján is. Németországban "Goetherummel"-ről írtak egyházi lapok is, sőt Észak-Amerikában is akadémikus körökben Goethe-láz volt, a skandináv kulturális sajtó pedig egy új aspektust mutatott be: a Mefisztofelészt teremtő Goethét, aki nemcsak a Faustot formálta meg az ős-Faustból végleges alakjában, hanem az ördögi kísértőt is, sőt azt rokonszenvessé is tette. Goethe maga volt Faust is és Mefisztofelész is - írták róla, sőt mindkét figuráját érdemes átmenteni a 21. századba a kultúra Noé-bárkájában. Megszólaltak teológusok is a divinum és a démoni vüág titokzatos kapcsolatáról. Goethe ma is új hangokat hívott elő, provokált a szó eredeti értelmében. Nálunk csaknem néma csend honolt. Valamikor nagyszerű költőinket és irodalmunk jeleseit erősen foglalkoztatta Goethe. Babits, Kosztolányi és nem utolsó sorban Szerb Antal egyéni hangvételű véleményt nyilvánítottak róla. Protestáns iskolákban is tanították. Ma nem foglalkozunk vele. Félre ne értsük! Most sem akarjuk kisajátítani Goethét, nem is vesszük át vagy másoljuk axiómaként a régi megállapításokat: „Goethe az igazi európai ember modellje, az európai gondolkodás legjobb képviselője, a nyugati fausti ember megtestesítője." Csupán azt akarom érzékeltetni, hogy elhallgatni sem szabad, és némán elmenni mellette ostobaság egy ilyen kerek évforduló alkalmával. Nagy hiba kihagyni ezt az alkalmat a magyar értelmiségnek, és benne nekünk, evangélikusoknak. Jelentős mulasztás. Hiszen sok-sok égető kérdést vet fel ez a zseniális ember ma is. Ez a sokoldalú, nyugtalan, nehezen meghatározható lángelme gyújthat ma is. Egykor Illyés Gyula gyűjtötte össze Kosztolányi újságcikkeiből a fontos világirodalmi alakok arcképét Lángelmék címen. A szó maga is Kosztolányié volt. A lángelmék között angolok, északiak, oroszok, franciák, olaszok társaságában szerepel öt német is, talán kevesebb, mint várnánk, de Schillert, Rilkét és Thomas Mannt is megelőzve első helyen Goethe. Kosztolányi szinte hódolattal ír róla, és ez nemcsak újságírói manír, tudjuk, hogy például Frankfurtot azért látogatta meg neves.költőnk, mert az Goethe szülővárosa volt. Őseire és családi körülményeire volt kíváncsi, azt akarta, hogy jobban megértse, megfejtse Goethe titkát a háttér ismeretében. A klasszikusokat tartalmazó könyvtár a Goethe-házban, a spinét és a hárfa, a polgári jómódról árulkodó berendezés természetesen nem magyarázta meg, miként lett Goethéből az, aki volt, legfeljebb életesebbé tette mindez a gyermekkori hátteret. Közhely, de igaz azt mondani Goethéről, hogy nem hegy vagy hegycsúcs ő az európai irodalomban, hanem hegység (nem Berg, hanem Gebirge), akiben bolyongani, vándorolni lehet, mindig új és új tájakat fedezve fel. A 83 évet megélt költőfejedelem hosszú életében sokfélét alkotott, és újra meg újra meglepetésekkel szolgál, ha "tájait" bejárjuk. Benne fény és árnyék, világosság és homály, szikár logika és rejtélyes misztika, polgári és démoni elemek, nyugalom és nyugtalanság, ókori és újkori érzések, gondolatok egyaránt megtalálhatók. Költő és drámaíró, nyelvész és államférfi, közgazdász, utazó, természettudós. Növényekről és állatokról értekezik, és fejtörést okozó fénytani véleményt nyilvánít. Az első és utolsó igazi polihisztor saját korában. Nem szakember, egy-