Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 3-4. sz.

Figyelő - Polgár Rózsa: Gondolatok a vizuális kultúráról

impresszionista művésznek vallók szembeszegültek minden hagyományos értelemben vett formai megoldással. Azt hirdették, hogy az ideák, fogaknak és az „Én" formáló és komponáló tevékenysége ártalmára van a művészetnek. A természetet rögzítették, úgy, ahogy látták, és nem számított, amit róla tudnak, éreznek vagy gondolnak. Fontos volt a pillanat, a pillanat optikai igazsága. A természet az én benyomásom, ezt festem vászonra, mondták. Az impresszionisták a l'art pour l'art hirdetése dacára hasonlóan gondolkodtak, nűnt elődeik, ők is vüágnézetet építettek, egy új világnézetet. „Az előfeltétel-nélküliségnek is megvannak az előfeltételei, mert bár nem szabad a műveknek személyesnek lenni, ideálisnak, szelleminek, testinek, lelkinek, szubsztanciálisnak stb. Csak egy lehet fontos: benyomás, impresszió, ez pedig az a természet, amelyik az én benyomásomról szól, az én impressziómról s ez már világnézet." (Fülep Lajos) Az impresszionizmust követő posztimpresszionizmus képviselői (futurizmus, kubizmus, expresszionizmus stb.), hasonlóan az előző periódushoz, szintén mindent el akartak hagyni a benyomáson kívül. Amíg azonban az impresszionisták a világnézettől is szabadulni akartak, a posztimpresszionisták mesterséges módszerekkel keresték azt. Mesterségesen akarták megkonstruálni világnézetüket. A szabadság óriási. Szabadon tehetné a művész, amit akar, de anyaga a régi (festészet, szobrászat anyagai). Ami rendelkezésre áll, az javarészt az előző koroké. A kérdés az, mit és miből? Majd ebből fakadhat az anarchia is, amely már a művészet létét is megkérdőjelezi. Korunk szellemi mozgásairól nehéz írni, túlságosan közeliek, kevés az idői rálátás, ezért szinte lehetetlen. Az elmúlt évtizedek mindegyike újabb irányzatokat hozott, ezek a tudományok és a technika fejlődésével is összefüggésben vannak. A szabadság ellenére az eredmény egyre pesszimistább, dekadensebb. Ezt tapasztaljuk, ha csak a nagy nemzetközi bemutatkozásokat figyeljük, mint például a Velencei Biennálé vagy a Kasseli Documenta. Természetesen ezek a nagy nemzetközi kiállítások egy-egy rendező koncepciója szerinti válogatást jelentenek, azaz minden mást kizáró, ami létezik ugyan, de az ő vüágnézetükön kívülre kerül. Ez újabb fontos jelenség századunkban, nevezetesen a rendező irányító-befolyásoló szerepe. Munkámról szólva - kézzel szövött falikárpitokat, gobelineket készítek. A technikáról röviden annyit, hogy igényes, műves, nagyon lassan haladó. Egyiptomban az ókeresztény korban vált népszerűvé a finom, sűrű szövésű kopt gobelin és került át Európába, ahol a középkorban Németalföldön és Franciaország területén virágzott ki különösen. Hatalmas manufaktúrákban készültek a nagyméretű falikárpitok kastélyok díszítésére, melegítésére. Anyaguk főleg gyapjú, fémszál és selyemszál. A kivitelezést megfelelő előre elkészített festett, rajzolt kartonok alapján, erős férfikezek valósították meg, szőtték fahkárpittá. Ma még Franciaországban és Belgiumban léteznek ilyen manufaktúrák néhány helyen. A szövésnek ez a fejlett, sokat tudó, mindent megidézni képes formája ma is sok művészt foglalkoztat világszerte. Csak most már saját erővel, esetleg segítséggel kivitelezve, kisebb, megújult formával. Környezetéből kiemelt textiltárgyakat szövök leginkább, elhagyva a négyzetes kompozíciót. A kiválasztott tárgyat mozgása egy-egy fontos pillanatában rögzítem. A textil anyagával együtt élünk, magunkra öltjük, takarózunk vele, fájdalmunkban belegyűrünk. Mozgása rögzítésével, kiemelésével jelentése kibővül, újraértelmezhető. Ezeknél a munkáknál leginkább az érdekel, foglalkoztat, hogy a textilnek, a legemberközelibb matériának mint témának és eszköznek közvetítésével mi mindent lehet és miként lehet közölni magáról az emberről, legyen a közlendő személyes vagy közösségi élmény és gondolat. A közlést hordozó hétköznapi tárgyak a gobelin luxusműfajával készülnek, és ez a paradoxon önmagában is feszültségteremtő lehetőség. A környezetünkből kiemelt textiltárgyak néha erős valószerűséggel készülnek és éppen emiatt eltávolodnak a reális környezettől, mindez a közlés tömörsége érdekében történik. Munkáimról részletesen nehéz bármit is mondani, de azért remélem, beszél maga a szövött kép, a forma. Péter Márta művészettörténészt idézem: „Polgár Rózsa a mélység-dimenzió meghódítására indult el - konkrét és átvitt értelemben egyaránt. Munkáinak vizuális tömörsége az élmények és gondolatok tágasságát és mélységét sűríti egy-egy metaforává emelt, s éppen testközelisége miatt kiválasztott tárgyban." Ha a közlés felől közelítek, a személyes és egyben egyetemes élmény leginkább meghatározója munkáimnak. A golyó lyukasztotta Katonatakaró részben saját élmény, egyben egyetemes, szembesít a háborúk rettenetével. A védettség jó érzését sugárzó gyerekarc látható a Babatakaró polgári otthonok hangulatát érzékeltető csipkéi mögül. A hazát elhagyni kénytelen emberek diaszpóra-létére utaló Vándortarisznya, „Fontos kis zsebkendő", Ködmön stb. az otthonhoz-hazához kötődés eltéphetetlenségének megtapasztalása. Az anyai hivatásra utaló Anyaság című munka kitárt karokkal ábrázolt kismamaruha, az öröm, a várakozás, az odaadás és a szenvedés is egyben.