Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 3-4. sz.

Figyelő - Ha olyanok nem lesztek, mint a gyermekek...(Mi neveljük gyermekeinket, vagy gyermekeink minket? - CselovszkyFerenc)

tásokat, szabad teret ad érzelmeinek a ráció­val szemben, vagy éppen a maga kis álomvi­lágába menekül a környezet megterhelő pró­bái elől. „Ne légy már ilyen gyerekes!..." ­hangzik ilyenkor a teljességük és igazuk tu­datára felnövekedett társak figyelmeztetése, így képez a felnőttek világa a gyermek szóból tökéletlenséget, valamilyen téren elégtelen­séget kifejező jelzőt. Érdekes! Jézusban a gyermekek világa másféle gondolatokat ébreszt. Nem a ki­csinységükben és tapasztalatlanságukban rejlő töredékesség az, aminek kapcsán beke­rül a gyermek szó a Názáreti „szókészleté­be". Éppen ellenkezőleg! Tanításában pozi­tív példává válik a gyermeki... A felnőtt ta­nítványokat is minden bizonnyal meghök­kentette a figyelmeztetés: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába." A gyermek ezek szerint rendelkezik vala­mivel, amivel a felnőtt már nem? Lehet, hogy miközben felnőtté növekedve az ember egyre többnek, életrevalóbbnak, bölcsebb­nek, teljesebbnek érzi magát, valójában elve­szít, elfelejt kulcsfontosságú dolgokat? Olyanok, mint a kisgyermekek... Ez a mondatrész élmények, asszociációk sorát in­dítja el bennem azzal kapcsolatban, milye­nek is tudnak lenni ezek a kisgyermekek. Keresztfiammal készültünk egy ismerős születésnapi partijára. Előre eldöntöttük, hogy ajándékba jégkrémet viszünk az ünne­peltnek. Keresztfiam teljesen belelkesedett az ajándék - egyébként tőle származó - ötle­tétől. Egész délelőtt alig bírt magával, a dél­utáni alkalom öröme már előre annyira fe­szítette. Egyszer csak az utcán szembetalál­koztunk az ünnepelttel. „Délután megyünk! Jégkrémet is viszünk!" - kiáltotta kipirult arccal keresztfiam. Az ismerős mosolyogva továbbment, de jött a felnőtt keresztapa dor­gáló fejmosása: ami meglepetés, azt titokban szokás tartani. Nem kell mindig mindenki­vel őszintének lenni. A „kinek, mit, mikor, hogyan mondunk el" taktikáját mindenki­nek meg kell tanulnia. A fiú megértette... Aznap újabb lépést tett a felnőtté válás felé. Csak az öröm ragyogott kicsit halványabban az arcán, amikor délután átadta ajándékát az ünnepeltnek. Olyanok, mint a kisgyermekek... Fárad­tan díszítettük a karácsonyfát. Kicsit bosz­szankodtunk is, hogy ennyi pénzért már iga­zán lehetnének sűrűbbek az ágai. A díszek közt is sok eltörött a tárolás során. Az izom­láz is jelentkezett, ami nem is csoda ennyi bevásárlás, ennyi cipekedés után. Ki tudja, inkább fárasztó vagy pihentető-e egy ilyen ünnep ? A gyerekek a szomszéd szobában mit sem sejtve játszottak. Amikor elkészültünk a díszítéssel, megráztuk a csengőt. Kinyílt az ajtó, és berohantak a kicsinyek. A szoba kö­zepén megtorpantak. .Szemük tágra nyílt, szájuk tátva maradt. Önfeledt csodálat áhí­tata sugárzott mozdulataikból. A megaján­dékozottak boldog öröme. Látva őket, még bennünket, felnőtteket is megérintett ez a csodák előtt tiszta szívből ámuló, lábujjhe­gyen járó figyelem. Talán nem véletlen, hogy az utóbbi idők­ben egyre inkább megszaporodtak a köny­vesboltok polcain az olyan kötetek, amelyek gyermekverseket, gyermekimádságokat gyűjtenek csokorba. A siker szinte garantált. Néhány évvel ezelőtt, a Teológián lelkesen adtuk kézről kézre az akkor megjelent „Ami a szívedet nyomja" című svéd könyvecskét. Azóta jó néhány hasonló mű látott napvilá­got, fordítások és magyar szerzők munkái egyaránt. Elgondolkodtató, hogy ezek a ver­sek, ezek az imádságok nem ritkán felnőttek tollából származnak. Olyan felnőttek tollá­ból, akik megpróbálnak újra gyermekké vál­ni, gyermekien érezni és gyermekien gondol­kodni. Akik megkísérlik felfedezni és újból visszaszerezni azt, amit a felnőtté válás ke­serű harcaiban elveszítettek, de legalább is hagytak háttérbe szorulni. A gyermekkor el­süllyedt Atlantiszában rekedt kincseket, me­lyekről kiderült, elhagyásuk nemhogy szol­gálta volna a növekedést, de megszegényítet­te az életet. Bizony szegényebb az a világ, ahol gyak­ran naivitásnak nevezik a bizalmat, óvatlan­ságnak az őszinteséget, butaságnak az egy­szerűséget; de tapasztaltsággá „nemesül" a cinizmus, megfontoltsággá a fásultság, ko­molysággá a fantázia hiánya... Olyanná válni, mint a kisgyermekek... Olyan valakivé, aki tudja őszinte nyitottság­gal fogadni az újat. Aki tudja leplezetlenül és színlelés nélkül megélni és kifejezésre juttat­ni érzéseit. Olyanná, akinek még van szeme meglátni a csodát. De legfőképpen olyanná, aki növekedésben van, aki nem gondolja, hogy már kész, tökéletes, nagy, felnőtt; de képes odaadóan annak a „karjaiba simulni", arra hagyatkozni, akit mint Atyát ismer, és akit így is szólíthat meg. Felnőtt fejjel talán ma is érthetetlen, hogy Betlehemben a Végtelenség hagyja ma­gát bepólyálni, amikor a „világunkat mentő indulat" is egy kisgyermekben lesz testté. Ma, a „nagykorúvá" vált világ számára elen­gedhetetlenül fontos lenne felfigyelni, miben nevelnek, hogyan növelnek minket, felnőtte­ket azok a gyermekek, akiknek nevelése és növelése miránk bízatott. Lehet, nem könnyű lerúgni a cipőt, meg­lazítani a nyakkendőt, és odahasalni mellé-

Next

/
Thumbnails
Contents