Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.

Kulturális figyelő - Bozóky Éva: Somkuti Gabriella: Szembefordulva

lójában mégis el tudta fogadni a megváltoztathatatlant, meg tudott békülni a létezés-elmúlás örök törvényével. Halandó ember talán nem is búcsúzhatott volna teljesebb, a Lényeget jobban megragadó üzenettel: „Orrodba édes illatot gyűjts szívedbe békét és mosolygást szemedbe fényt, hogy az utolsó napon is tudj örülni folyvást. S ekképpen szólj csak és ne mondj mást: Köszönöm, hogy tápláltatok hús, alma, búza, lencse, borsó! Amint jó volt hozzám a bölcsó', tudom, hogy jó lesz a koporsó. Ki most lefekszik nem kívánta, hogy földje legyen, háza, ökre, de amit látott, gyönyörű volt, és véle marad mindörökre És övé marad mindörökre"! (Tízparancsolat) Péteri Annamária Somkuti Gabriella: Szembefordulva Mayer Nyomda és Könyvkiadó, Budapest, 1998. A lírát olyannyira az ifjúság műfajának véljük, hogy meglepődünk késői másod- (vagy hosszasan gyűjtött és titkolt első) virágzásán. Valaki, akit tudós könyvtárosnak, könyvtárés művelődéstörténésznek ismertünk egyszercsak költőként lép elénk, teljes fegyverzetben, bölcs élet- és emberismerettel, mély érzésekkel, fátyolfinom árnyalatokkal és formatökéllyel. Somkuti Gabriella ilyen, évtizedeken át „versben bujdosó" költő volt, de most ledobja a fátylat, megszólal nyíltan végre, mint az idők tanúja, hogy akik hallgatják, érezzék, igen, mindezt ők is átélték, de ennyire szépen, tömören elmondani nem tudják. Szavai mögött világok nyílnak meg; s maga a szó gyakori féltése, siratása is óva int: vigyázzunk a szavakra, hiszen korunk hazugságai közepett annyiszor vesztették jelentésüket, értelmüket, szépségükről, zenéjükről mai „posztmodern" használatukban már nem is szólva. „Állj félre gondolat, nem kellesz már a versnek kiüresítve kúszik a líra égnek támasztott lajtorján s elhullajtott szavaiért le sem hajolnak az emberek." (Mai költészet) Somkuti ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely az évszázad kegyetlenségét talán legjobban megszenvedte; azokhoz az értelmiségiekhez, akik erejüket megfeszítve viselték el történelem és társadalom próbatételeit. „Álmainkat lefokozva Ábécét hint a kezünk, s parázson járva kiáltjuk, hogy lábunk nyoma is eladó." (Századvégi értelmiség) Személyes sorsa, szeretteinek elvesztése mély és csendes bánattal tölti el költészetét. „Emlékek malma, életem Őröld, őröld a szörnyű éveket, mert élni sem velük, sem nélkülük nem lehet." (Curriculum vitae) Am ebből a lírából mégsem hiányzik a humor, a keserű, de mégis szelíd irónia: „Mozart úr egy hangjegyre könyököl a nyelvét ölti századunkra zajjá vált zenénket egy dobozba zárja s a violinkulcsot kétszer ráfordítja." (Zenekritika) Egyéni, mégis sokak által hasonlóan átélt, megszenvedett élete Istenhez hanyatló hitével szól a Pogány Miatyánkban, vagy az Orgonahangversenyben, mondván Istenről: „aki szívünkben ágyat vetve a félelmet elaltatja bennünk, s aki emberi arccal egy mosolyt üzenve halkan kopogva bebocsátást kérne megállva végre ajtónk előtt." Bozóky Éva