Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.
Múltunkból - Benczúr László: Vállaltam
Mezőberénybe. „Három évet szolgáltam a második világháborúban, több hónapon át csapatkórházban, de több mint két évet kórházvonaton. Végigjártam Európát a Dontól Dániáig. Láttam tévedéseink végtelen sorát." - írja összefoglalásképpen. Könyvének első felében a kórházvonati szolgálat kora bontakozik ki tárgyilagos, átfogó, mégis megdöbbentő részletességgel. Egy kórházvonat 22 kocsiból állott. Normális esetben egy vonaton 500 beteget szállítottak, de nehéz időben 600-at is felzsúfoltak. Tbbb mint 13 ezer beteg szállításában vett részt! A Keleti Frontra utazása öt napot vett igénybe. A partizánok a magyar kocsikat nem bántották. Mégsem volt biztos, ha egy kórházvonat elindul hadműveleti területre, visszatér-e. A „doni halálmarssal" külön fejezetben foglalkozik. Kijevből kétszer indultak a frontra. Harmadszor csak a megmaradt sebesülteket gyűjtötték össze, és szállították haza. 12 vöröskeresztes ápolónő szolgált a vonaton. A katasztrófa keserves napjaiban egyikük elmondta: „a teherkocsikra nem fértek rá a sebesültek, ezért a kórházak leszerelt ajtajait kötözték a teherkocsikhoz, ráhelyezték a sebesülteket, ők pedig utánuk mentek gyalog." A vöröskeresztes nővérek szolgálatáról nagy elismeréssel ír. Kiemeli a behívott tartalékos tisztek - vidéki tanítók, közalkalmazottak - helytállását. Elmarasztalja a hivatásos tiszteket, akik közül sokan „erkölcsileg és lélekben távolálltak tőlünk és a legénységtől". Ez később a doni fronton súlyosan éreztette hatását. Megrendítően írja: „Január 25-én rakodtunk Kijevben. Láttuk a Don felől menekülő katonák tömegét." „Az egészségügyiek étlen-szomjan gyalogoltak a sebesültek mögött..." „Kétségbeejtő nehéz napokat éltünk át..." Idézi az 1943. február 9-én kiadott hadparancsot: „Ha fegyver nincs, az élő tömeg szerepeljen sebességcsökkentő ütközőként." Mit láttak a katonák? „Fegyverük elavult volt, téli ruházatukat nem kapták meg, sokszor élelmüket sem, a visszavonulást a teljesen reménytelen helyzet ellenére sem engedték meg... Vak eszközei voltak a felső elvakult hatalomnak." „A németek a magyar járművekről ledobták a magyar katonákat." Teljes terjedelmében közli az 1943. január 24-i hadparancsot. Ez volt tábori életének legnagyobb megrendülése. Megjegyzi: „ Úgy vélem, ehhez hasonló hadparancsot a katonatörténet nem ismer." Egy év se telik el, 1944. április 4-én újra behívjak. Augusztus 4-én a 107-es kórházvonattal szállítanak sebesülteket. Többször tovább kell menniük, mert a kórházak megteltek. Útközben Sárvárott meglátogatja menyasszonyát és az evangélikus templomban (ő maga református) megtartják esküvőjüket. Felesége (dr. Krcsmárik Zsuzsa) tanárnő. Beosztást kap a kórházvonaton. Hamarosan el kell szakadniuk egymástól, mert Nyugatra szállítanak sebesülteket. Magyar sebesülteket gyűjtenek össze. Keresztül-kasul járják Németországot. Eljutnak Dániáig, onnan vissza Prágába. Itt éri május 9-én a leszerelés. Ez könyvének legterjedelmesebb fejezete. Címe: „Nem harcolni, hanem gyógyítani". Akötet második fele háború utáni munkásságát ismerteti. „Hazatérve a háborúból - írja - feleségemmel együtt végleg letelepedtünk Mezőberényben." „A városokban nem volt ennivaló, a falun is alig. Mégis nagy megkönnyebbülést éreztünk, és optimista, felszabadult lélekkel kezdtünk az új élet építéséhez." Tudja, hogy az alapellátásban dolgozó orvost egy-egy „nagyokos", az egészségügy „aljanépének" tekinti. Mindez nem töri le vállalkozó kedvét. Boldogan vallja: „Az alapellátásban megtaláltam pátriámban a helyem, és két szakorvosság birtokában többet tudtam tenni, mint anélkül." Nem vonult belső emigrációba akkor sem, amikor apját és őt is kuláklistára vették. Erősítette családi háttere. Felesége nem taníthatott, de a háztartás gondja mellett ő biztosította az orvosi rendelő rendjét. Férjének legodaadóbb munkatársává vált. Átforrósodnak szavai, amikor megemlékezik róla. „Hallatlan munkabírása, intelligenciája, pontossága kivételes teljesítményekre tette alkalmassá..." „Volt idő, amikor száznál is több