Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.
Halál és örök élet - Samim Kocagöz: A bivaly halála
SAMIM KOCAGÖZ A bivaly halála A huszadik századi török irodalom népi vonulata igen erős. Az is ismert, hogy ennek az - újtörök - irodalomnak a novella mennyire fontos műfaja. Samim Kocagöz elbeszélését két okból emeltem ki. Egyfelől igaz, hogy a magyar olvasó ma is ritkán találkozik török novellával. Másfelől Kocagöz írása erőteljes, jó. A szerzőnek egy értelmiségi témájú regénye és néhány elbeszélése olvasható magyarul. A most következő írást egy testesebb antológiából választottam ki: Türk Hikáye Antolojisi. 1967-ben jelent meg a Varlik kiadónál, fontos kötetnek számít. Maga a novella 1952-ből való. Látni fogjuk, hogy a rövid elbeszélés könnyed természetességgel hordozza a többrétű, súlyos mondanivalót. Ez a mondandó meglehetősen direkt, de a novella megőrzi az életszerűséget: több, mint tézis-irodalom. A fordító Yusuf remegő kezekkel nyitotta szét a tamariszkusz ágait. Szemét egészen összehúzva méregette a folyó két partját. Előtte a mocsár félszigetet formázott, amely a folyó közepéig benyúlt: úgy látszott, hogy a víz ott a legmélyebb. A nád közt meggyülemlett iszap az égető májusi napon nedvesen ragyogott. Yusuf egy darabig még figyelte a vizet, a mocsarat. Aztán hirtelen mintha megállt volna a szíve. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor újra felnézett, két csepp könny szivárgott fehér szakállára. Erőlködve lépett kettőt-hármat, míg végre kijutott a zanótból. Akkor összecsuklott a térde. Lerogyott a homokra. Térdére támasztotta remegő kézfejét. A reszketés aztán lassan alábbhagyott: úgy maradt, mint egy kőszobor. Egyre a zavaros vízbe nyúló nádast bámulta. Yusuf három nap óta mindenütt kereste az öreg bivalyt. Először az jutott eszébe, hogy az állat talán tilosba ment, a csőszök zálogba fogták; csakhogy a vén bivaly nem szokott a vetésre járni. Az együtt megélt hosszú évek alatt sohasem fordult elő, hogy akár Yusuf, akár a bivaly tilosban járt volna. Yusuf hát okkal reménykedett, hogy az állat most sem okozhatott kárt. Az öregember már három napot töltött a kereséssel. Bejárta a környékbeli tanyákat, hegyoldalakat, mindenkitől a bivalyt kérdezte. Csak az nem jutott eszébe, hogy az állat talán át akart kelni a folyón. Végül ma reggel ez a lehetőség is fészket vert az agyában. Elindult. - Menj át a túlsó partra - vetette oda a fiának, maga pedig az innenső oldalon fogott a keresésbe. Yusuf sokáig teljesen mozdulatlan maradt. Miután a fia odaért és mellékuporodott, lassan-lassan összeszedte magát. A fiú merev szemekkel nézte az apját. - Nem találtam - mormogta. Az apja is a szemét meresztette: a mocsár fölött keringő két sasra bámult. - Én már megtaláltam - dünnyögte. A fiatalember követte az öreg pillantását. - Mi dolga volt a ganénak ott a nád között? - kérdezte dühösen. Yusuf megfordult, a fia szemébe nézett: - Biztos át akart menni a túlsó partra. - De mi dolga volt azon a parton? - Yusuf arcán keserves fintor látszott. - Nem szerette, szegény, hogy ilyenkor dolog nélkül volt. Biztos unatkozott. Nem olyan volt, mint a másik, a világosabb szürke.
