Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.
Halál és örök élet - Samim Kocagöz: A bivaly halála
A fiatalember most fölállt. Újra szemügyre vette a folyót övező nádast. - Nem hiszem, hogy megfulladt, mert akkor a víz elvitte volna. - Nem is fulladt az meg... Hasig merült a sárba. - Megdöglött, mert... Yusuf rosszallóan nézett a fiára. Mintha rá akart volna szólni: ne beszélj marhaságot. - Fickó, ezt elevenen ették meg a sakálok. - A fiatalember ideges lett. Elképedve bámult maga köré: - Allah, Allah, sohasem láttam olyan bivalyt, amit megettek a sakálok. - Én bizony láttam. Azt gondolta, szegény, hogy átúszik a túlsó partra... Szemébe ötlik, hogy itt a legkeskenyebb a víz. Gyalogolni kezd a mocsárban. Gyerünk csak! Iparkodik, aztán megsüllyed. Nem bír továbbmenni, csak süllyed, mindig süllyed... A sakál meg persze lesi az alkalmat. Csapatostul borírják el a nyomorult bivalyt. Eleven még, ordít; aztán a sötétben fölszakítják a hasát. Nem bír mozdulni, menekülni, s hasa meg már csupa lyuk. Addig kínozzák, míg beledöglik. Aztán ott fekszik a mocsárban. A többit már világosságnál intézik a sasok meg a hollók. A fiatalember elképedve bámul hol az apjára, hol pedig a mocsárra, a bivaly fekvőhelye felé. - Sohase láttam olyan bivalyt, amit megettek a sakálok - ismételgette. Yusuf dühbe gurult: - Hát akkor most láthatod... Én úgyis láttam már; de hogy az enyémet ették volna meg, olyat még nem láttam. - Mi dolga volt a túlsó parton: - Mondtam már, hogy unatkozott, aztán sétálni ment. - Ne beszéljen már. Sétál a bivaly? Yusuf egyet sóhajtott. Szakálla remegett, szemei bepárásodtak. - Biztos már megcsömörlött az élettől. Mintha én nem csömörlöttem volna meg... Csakhogy ez ilyen volt! Indult, aztán tudva, akarva odavágta magát a sakáloknak. - A fenét! Egy ideig hallgattak. Látták, hogy a sárba merült bivaly fölött mindig alacsonyabban köröznek a sasok. Akönnyedén fújó szél már az emberek orráig hozta a dögszagot. Az öreg mintha összeszedte volna magát. A szakállát sodorgatta. - Azért csak rossz halál ez - szűrte a szót a foga között - a sárban henteregni, merülni. Mikor nekihuzakodik, megint lemerül, bennmarad. Nem tud mit tenni. Végig kell nézni, amint saját magát megzabálják. Ráadásul kik? Ilyen sakálforma, sunyi, semmiérő dögök. Hű, az Isten verje meg! Rohadt egy dolog... Iszen én is már negyven éve merülök... nekem is elegem van már abból, hogy a más földjén turkáljak. Ez a bivaly is, ez a nyomorult állat okosabb, mint én, különb, mint én. Volt mersze itt hagyni a világot. A fiú nagy szemekkel hallgatta az apját. Ideges volt, a melle zihált. Öklét-fogát összeszorította, végül erőlködve megszólalt: - Most mit csináljunk? Yusuf vállat vont, lassan fölemelkedett: - Én már semmit sem csinálok; hogy te mit csinálj, azt nem tudom - dünnyögte. A mocsáron át óvatosan a folyó felé indult. A fia követte. Végre elérték a bivalyt. Az öreg fólmarkolt valami dorongfélét, amit a folyó vetett partra. Amíg az állatot szemügyre vette, fél kézzel befogta az orrát. A bivaly hasán nagy lyuk tátongott, csupaszok voltak a bordái. Fél szemét talán farkas ette meg, a másik szem mereven az égboltra bámult. Yusuf a kezében lévő fával a folyó felé lökdöste az állatot. A fia is segítet. A vén bivalyt hosszas erőlködés után a zavaros vízbe fordították. Egy időre
