Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 3-4. sz.

A reformáció népe ma - Fabiny Tibor: A vajtai teológia „mint a lutheránus teológia korrektívuma"

evangélikus Petőfink" torz teológiájára!) Az ilyen egyházban bizony „templomtisztításra" van szükség, hiszen az Isten templomába beülő Antikrisztussal (2Thessz 2,4, vö. 1 Jn 2,18) nemcsak a római egyházban, hanem a mi evangélikus egyházunkban is találkozunk! Vájta szerint is a magát „lutheránusának nevező egyházban - elég, ha csak a mi kis (egy)házunk portájára gondolunk! - is állandóan újratermelődik ez az antikrisztusi jelenség, s ez „az önállósult lutheri korrektívum" - mint idólum - újra és újra veszélyezteti a jelen és a jövő generációit. E tanulmányában Vájta Vilmos hat vázlatos pontban mutat rá a jelenkori lutheránus teológia veszélyeire és kísértéseire: a) az ige egyoldalú hangsúlyozása a szentségek problematikus értékvesztéséhez vezetett, b) az egyedül hitből való megigazulás egyoldalúsítása megoldatlanul hagyja az ember szociálpolitikai felelősségét, c) a törvény és evangélium egyoldalú megkülönböztetése, az „öntörvénység"-re történő gyakorlati hivatkozás jelentős problémákat okozott az egyház világi küldetése számára, d) az egyetemes papság hangsúlyozása zavart okozott a ministerium ecclesiasticum körül, e) az egyháznak mint szentek közösségeként való felfogása is elveszítette eredeti jelentését, s a közösséget ma már nem a földi és a mennyei egységeként látjuk, f) az egyházi vezető hivatal (episkopé) esetében pedig fennáll annak a veszélye, hogy „bürokratikus igazgatás lép a pásztori vezetés helyére". (Ez a probléma hic et nunc különösen is fenyeget egyházunkban - FT). Vájta nagyon helyesen mutat rá: alapvető problémánk, hogy a „korrektívum mint önállósult princípium" jegyében mi „protestáns ideológiákat gyártunk az eredeti lutheri korrektívum elemeiből." (kiemelés tőlem, FT) Lássuk most azt, hogy miképpen érvényesül ez a motívum Vájta Vilmos legújabb könyvében! Elöljáróban gyorsan mondjuk el, hogy az Amíg időnk van Vájta Vilmosnak a magyarul - többnyire külföldön - nyomtatásban 1961 és 1993 között már megjelent előadásait és írásait szedi egy csokorba, azért is, mivel a tanulmányokat eredetileg publikáló időszaki kiadványok (Koinonia, Útitárs stb.) a mai olvasó számára már alig elérhetőek. A tanulmányok mondanivalója azonban időtálló, s egyesek közülük (például a II. Vatikáni Zsinatról szóló „helyszíni tudósítások") fontos kortörténeti dokumentumok is egyben. A kötet három szerkezeti egységre oszlik: az első „Amíg időnk van" című fejezet többnyire a hatvanas években a Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferenciákon tartott előadásokat tartalmazza, nem alkalmi, hanem örökérvényű témákról: az ember keresztény értelmezéséről, a krisztuskövetéssel járó engedelmességről és szenvedésről, az idő és az eszkatológia kérdéseiről, a vigasztalás szolgálatáról és a vajtai teológia legismertebb toposzáról: az istentisztelet teológiájáról. (Már 1952-ben „Luther az istentisztelet teológiájáról" címen írta Vájta Lundban, Anders Nygren tanítványaként doktori értekezését, amely aztán németül, angolul, sőt japánul is megjelent - miért várat a magyar kiadás még mindig magára?) A második szerkezeti egység „Bár szétszakadva él az egyház" címet viseli. Vájta egyszerre lutheránus „biitvalló" és ökumenikus nyitottságú teológus. Nevéhez fűződik az 1956ban kezdődő nemzetközi Luther-kongresszusok megindítása. Ugyanakkor ő lett 1964-ben a strasbourgi Ökumenikus Intézet első igazgatója. AII. Vatikáni Zsinaton Vájta az egyetlen magyar protestáns megfigyelő. 1963-as előadása a II. Vatikáni Zsinat evangéliumi szempontból élénk helyszíni tudósításaként is felfogható egyben. A könyv e második részében több tanulmány is foglalkozik az evangélikus-katolikus párbeszéd kérdéseivel, az evangélikus és a református egyház viszonyával, az 1983-as Luther-év kapcsán széles ökumenikus horizonton szemlézi a külföldi és magyarországi megnyilatkozásokat és eseményeket. Vájta nevét Magyarországon 1989 előtt biztonságosabb volt nem emlegetni, részint Ordass Lajos püspökkel való kapcsolata,