Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 3-4. sz.
A reformáció népe ma - Fabiny Tibor: A vajtai teológia „mint a lutheránus teológia korrektívuma"
részint a diakóniai teológia teológiai bírálata miatt. A rendszerváltozás évében a Teológiai Akadémiától aztán díszdoktorátust kapott. Teológiai önéletrajzként is felfogható székfoglaló beszéde „Ökumenikus tapasztalatok" (1941-1990) címen hangzott el, s ez szintén olvasható a válogatásban. Az Amíg időnk van harmadik része a „Nincs más evangélium" címet viseli, amely többek között a „Kritikai megjegyzések a diakóniai teológiához", „A keresztény igazság", „Kereszt és feltámadás" címen megjelent írásokat gyűjti össze. A „keresztény hit alapelemei"-ről szóló 1995-ös írás e kötetben jelent meg először nyomtatásban. (Arról, hogy a vajtai teológiában az „alapelemeknek" milyen kiemelt szerepe van, részletesen írok az előszóban.) A kötet különösen is kiemelkedő értéke az a húsz oldalas bibliográfia, amit „Vájta Vilmos nyomtatásban megjelent munkájának jegyzéke (1944-1998)" címen a Norvégiában élő Terray László állított össze. Emeljünk ki néhány tanulmányt az itt említettek közül, amelyek jól tükrözik a „teológia mint korrektívum" vajtai elvét! A „Krisztus követése" (1962) című tanulmányában megfogalmazódik a „hitből fakadó élet" jól ismert vajtai motívuma, vagyis az a gondolat, hogy nemcsak a hitre, hanem a hitből született cselekedetekre is szükség van Krisztus követésében: „Amikor Krisztusnak igent mondok, és követni kezdem, akkor a hitnek ebben a döntésében benne van az életem" (40 1). A krisztuskövetés velejárója az engedelmesség, az engedelmesség következménye a Krisztussal való szenvedés, s ha kell, akkor a mindezt megpecsételő vértanúság. Helyesen ismeri fel a lutheri teológia, hogy Krisztus elsősorban „ajándék", de az egyoldalúságtól óvó mindenkori korrektívumnak állandóan hangsúlyoznia kell azt is, hogy a „Krisztusban" kapott ajándék követésre sarkall, s Krisztus nem külső, hanem belső „minta", illetve „példa" is az őt követők számára. Bonhoeffer is hasonlóan fogalmazott, amikor óvott a hit és az engedelmesség időbeli szétválasztásától: „a hit csak az engedelmességben létezik... a hit csak az engedelmesség cselekvésében hit... csak az engedelmes hisz. Ahhoz, hogy valaki hinni tudjon egy tényleges parancsnak kell engedelmeskednie. Meg kell tennie az engedelmesség első lépését azért, hogy a hit ne kegyes öncsalás, olcsó kegyelem legyen." (Követés, 27 1.) Vájta a krisztuskövetéssel kapcsolatos gondolatokat akkoriban fogalmazta meg, amikor idehaza maradi eszmének tartották az engedelmességet és fölényesen elutasították - Ordass Lajos kapcsán - a „mártír-teológiát". A korrektívum elvét könnyen felismerhetjük például az „Istentisztelet szekuláris korunkban" (1969) című írásában is. Vájta gondolatmenetét az istentisztelet,,^krízisével" kezdi: „a krízis onnan ered, hogy az evangélikus teológia soha nem tisztázta az istentisztelethez való viszonyát. Régi betegség ez... Agyonprédikált egyházzá lettünk. A hit hallásból van. Ezért összpontosult minden a prédikációra. Mi történik azonban akkor, ha a prédikáció nem tölti be az örömüzenet tolmácsoló feladatát." (75.1.) A „Jézus - az egyház egységének forrása" (1976) című tanulmányban több katolikus kiadványról szólva a hamis egységtörekvésekkel szembeni korrektívumként rámutat arra, hogy „A keresztény egyház egységének csak egyetlen autentikus forrása van: Jézus Krisztus." Vájta megkülönbözteti a „forrásegyház"-at annak történelmi megvalósításaitól, a „folyamegyház"-tól: „a kérdés az, hogy a történelem folyamán milyen új források láthatatlan vagy látható erői ömlöttek bele a forrás tiszta vizébe, s hogyan módosították az eredet indulását. Ez a kritikai szempont, amelyet így lehetne megfogalmazni: mi a 'forrásegyház'-nak, Jézus Krisztus tanítványi közösségének viszonya a 'folyamegyház'-hoz (vagyis a történelem során létrejött jelenséghez)?" (111.1.) A korrektívum elve egyértelmű világossággal fogalmazódik meg a „Kritikai megjegyzések a diakóniai teológiához" 1983) című, idehaza nagy port kavart írásban is. Vájta rámutatott a diakóniai teológia ideológiai funkciójára. Akkor, a szó kimondásakor ez botrány volt, de ma már ez mindenkinek világos: „Magyarországon az a
