Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 3-4. sz.

Figyelő - Bodrog Miklós: A sziklaszilárd elit

eredetileg jó szándékú, de magasztos elit voltába beleszédülő' farizeus is csak fokozatosan - s nem is mindig végletesen - lesz kegyetlen kegyes. Nagy átlagban az emberek negyede hajlamos a rend becsülendő', sőt nélkülözhetetlen elvének íúZértékelésére. Ennek bizonyos nagy pontosságot kívánó foglalkozásokban hasznát is veszik, ám ha a merev szabálykövetésből emberi viszonylatainkban „rendburjánzás" lesz, annak a következményei a családtól a társadalomig pusztítóak. Ahogy a kő nem rugalmas, és kénytelen keménynek lenni, a megkövült lelkű ember is kényszeres (mikor milyen fokon) - aminek kifejlett formája már egyértelműen neurotikus. A jó és szükséges dolgoknak is megvan a karikatúrájuk, kedvezőtlenebb esetben a beteges torzképük. Ez korántsem feltétlenül vallási színezet és eredet, amiképp dogmatizmus is többféle akad, főként ott, ahol rideg tanokat erőltetetten s egyoldalúan alkalmaznak. (Valláspótlék jellege viszont lehet, elsősorban akkor, ha az emberi lélek mélyéből az elfojtott vallási igény másképp nem tud feltörni. Am ez inkább destruktív, netalán antikrisztusi jelenség, amint az a nácizmus és bolsevizmus esetében porondra lépett: ilyen az, amikor istent játszik egy faj, vagy egy társadalmi osztály, élén egy démoni félőrülttel.) Freud ugyan a vallást eleinte mindenestől a kényszeres neurózis kategóriájába utalta, ezt azonban később tanítványai korrigálták. Az mindenesetre igaz, hogy bármilyen rigid, erőszakosan rendszerező és mesterkélt eszmevilág, illetve gyakorlat hajlamos kegyetlen-merevvé tenni, elemberteleníteni az életet. (Nem mintha az ellenkező véglet különb volna.) „Erényrák" lehet abból, ha egyéni vagy hivatalos kiválóságok úgyszólván látványos sportot csinálnak valamilyenje és helyes elvből, szabályból, parancsolatból, életellenesen túlozva. (Ez főként társadalmiasítva kész veszedelem.) Úgy lehet a fegyelemből embergyötrés, a takarékosságból zsugoriság, a szabadságból káosz, a valláserkölcsből pedig tilalomfaerdő, sok önkéntes csősszel. Elsősorban ami e két utóbbit illeti, akár katasztrofális is lehet minden végletes gondolkozás, reagálás. Mintha feltétlenül választani kellene a tűzhalál és a megfagyás között. Mert a szex-őrület kétféle: érte, vagy ellene. Hogy a zabolátlanság hová vezet, azt egyre több „szélesvásznú" illusztráció jelzi, más kollektív válságtünetekkel együtt: szenvedélybetegségek, kriminalitás, önzés minden mennyiségben, környezetrombolás stb. Végső soron nem volt dicső haditett a „régi erkölcsök" lerombolása azok bizonyos hibáira hivatkozván, de értékeiket (Nyugaton is) kiakolbólítva, nálunk pedig megtoldva a 40 évi „pusztai vándorlással", rengeteg hazugsággal, nyílt vagy leplezett megfélemlítéssel, manipulációkkal. Oly sokáig volt jövedelmező divat a görbe gerinc, hogy utána nem mindenki képes (vagy hajlandó) fölegyenesedve járni. Ám a személyes és közösségi „testegyenészet" kollektív létfeltétel. Ebben pedig a vallási megújulásnak kulcsszerepe van: mennyire tud „a föld sója" lenni. Választott témánknak megfelelően éppen ezért úgyszólván „vallásgyógyászattal" foglalkozunk, éspedig kettős értelemben. Egyrészt segíteni igyekszünk a személyes és intézményesen gyakorolt vallásos hit megóvásában minden számbajöhető pszichikai károsodástól: megelőzéssel. Másrészt „szemlénk" tárgya a hit igen sokszor észrevétlen, mintegy titkon belopakodó (tudattalan!) elszíneződése, majd egyoldalúvá, szorongóvá, túlbuzgóvá, kizárólagossá, önmagát le- vagy túlbecsülővé (stb.) torzulása mint gyógyítandó kórkép. Ebbe döntő változást vagy akár csak enyhülést hozni rendkívül bonyolult és „hálátlan" feladat, mert a vallási deformációk ravaszul Isten mögé bújnak, s mintha a hit szükségszerű velejárói volnának, a szentség integráns részeinek adják ki magukat - akkor pedig eltávolításuk az élő Isten kiiktatását jelentené. Szinte kísérteties ez: mintha a megtévesztés (jóindulatúan"!) púpot növesztene áldozataira, ám ezt, szentnek tekintve, még terjeszteni is kellene. Úgy aztán aki nem púpos, az gyanús! Nála istentelenebb már csak az, aki más szabvány szerint púpos. Vagyis: a vallás, emberi „használatban", közvetítőinek s igénybe vevőinek lelki ficamait, gyarló indulatait is tükröztetheti. Igen különböző lehet például, hogy ki milyen „szemüveggel" olvassa a Bibliát, abból mit emel ki s min siklik át, netalán min akad meg - ebben a lélektani, típusán kívül úgyszólván egész élettörténete benne lehet. A tévedési hányadost jótékonyan csökkentheti, ha tud pápaszeméről s annak természetéről. Ez azonban már számottevő kritikai önismeretet föltételez. Mindezek után indokolt az a sejtelem, hogy a kevélységre mindig is hajlamos embernek fölöttébb kényelmetlen lehet komolyan szembenéznie önmagával. Ezért az adott környezet és/vagy a saját értékvilága szerint legtöbbre tartott elemekből még önmagára is meggyőzően ható elit-imágót, eszményi maszkot fejleszt ki. Ennek maradéktalan ragyogása érdekében, s hogy önérzete is osztályon felüli legyen, iparkodik kiszorítani tudatából mindent, ami e tekintetben kétséget kelthet-