Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 3-4. sz.

A reformáció népe ma - Püspökök mondják szolgálatukról

használhasson, ahogy leginkább megdicsőíthetem Őt. A cél amire meghívott kettős: „hogy Vele legyenek, és hogy küldje őket". „Hogy Vele legyenek." A tizenkettő élet és sorsközösséget alkotott Vele. Én sem lehetek Vele csak néhány órára vagy hétre. Csak aki Vele van, aki közösséget alkot Vele, csak az tudja Ót képviselni, hitelesen közvetíteni. Ez alapkövetelmény. A Vele való közösséget mélyíteni, gondozni életre szóló feladat. Eggyé válni Jézussal azt is jelenteni, hogy azonosulok az Ő küldetésével. Ő egy volt az Atyával, benne megjelent üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete (Tit 3,4). A püspök hivatása is ez: megjeleníteni „üdvözítő Istenünk jóságát és emberszeretetét". Jézust nem lehet izoláltan, testvéreim nélkül szeretni. „És, hogy elküldje őket." Vagyis útra állította őket. Hivatásunk úton lenni, mozgásban lenni Krisztusért. A püspök is minden megkeresztelt emberrel együtt szüntelenül úton van, szüntelen exodusban él. Vándorol a régi megtapasztalásokból az új történések felé, a beteljesedett kívánságoktól a még beteljesítetlenek felé. Újra meg újra útra kel azért is, hogy találkozhasson testvéreivel, a közel- és távolállókkal. Úton lenni egyszerre jelenti: jelen lenni a világban, ugyanakkor szüntelen ki is szakadni a világból, afelé ami „nem e világból való", Isten és az Ő országa felé. Vándorlásunk nem két személytelen világ között zajlik. Úton lenni azt jelenti: kész vagyok kilépni az önző, beszűkült „én"-bői, míg végérvényesen meg nem érkezem az örök „Te"-be. 2. Az ifjabb nemzedékre figyelve Sokszor mondjuk: a fiataloknak ma túlságosan jól megy. Ha közel engedjük magunkhoz őket, gyorsan világossá válik, nem egészen helytálló ez a kijelentés. De egyáltalán ki számít ma fiatalnak? A szakemberek szerint a fiatalság többé már nem egy relatíve rövid átmeneti idő a gyermek- és a felnőttkor között, nem csupán felkészülés a felnőtt évekre, hanem sokkal inkább egy önálló életszakasz különböző trendek, divatok, világnézetek, életstílusok, életkörülmények között. E gazdag pluralizmus vagy inkább „szedett-vedettség" közepette kell megtalálniuk a helyes utat. Erejüket meghaladó felelősség hárul rájuk. Az átláthatatlan sokszínűség, a hiányzó egyértelműség, az alig észrevehető helyes magatartásminták különböző reakciókat hoznak elő belőlünk: a bizalmatlanság könnyen átfordul náluk látszólagosan határozott szuverenitásba. A pillanatnyi hangulatok bizonytalan kiszolgáltatottságából könnyen fordulnak a bizonyosságot ígérő fundamentalista ideológiákhoz, a misztikus tapasztalatokat ígérő valláspótlékokhoz. Sokan szenvednek családi hátterük kuszaságától, a jövő távlatnélküliségétől. Ha az ifjúságra szeretnénk úgy tekinteni, mint a jövő reménységének hordozóira, még többet kellene tenni értük, mind a társadalom, mind az egyházak szintjén. Szeretettel kell hordoznunk őket. Hogy mit jelent ez számunkra, elvi fejtegetés helyett, álljon itt két vallomás: „A legtöbb felnőtt úgy teszi le gyermekkorát, mint egy öreg kalapot. Úgy elfelejti mint egy telefonszámot, amely már megváltozott. Valamikor ők is voltak gyermekek, és most felnőtté váltak, és most kik ők? Aki felnőtté vált és mégis megmaradt gyermeknek, az igazán az ember." (Erich Kästner) „Szüleim azt hiszik, hogy engem mindig nevelni kell: »Tedd ezt, tedd azt. Vidd le a szemetet! Amikor mi ennyi idősek voltunk, mint te... « A nagymama egészen más. Őt érdekli az én örömöm. Mindenek előtt van ideje számomra. Meghallgat, ha valami a szívemet nyomja. Olykor pénzt is ad. De soha nem használom ki, annál jobban szeretem." (Egy tizenéves) Fontos, hogy legyenek alkalmaink a fiatalokkal való közvetlen találkozásra, hogy megismerhessük gyengeségeiket, küzdelmeiket és értékeiket, és, hogy ők is mégis-