Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 3-4. sz.

A reformáció népe ma - Ifj. Hafenscher Károly: A nagyvárosi lelkigondozás kísérletei Budapesten

az önmagát féltő, csak önmagával foglalkozó egyház nem egyház. Itt tehát nem „egy" szolgálati terület létéről van szó, hanem arról, hogy egyház-e az egyház, vagy lesüllyed az öntevékeny egyesületek szintjére. Az egyház nem egyház komoly áldozatot vállaló szociális, diakóniai munka nélkül. Nem az intézményes diakóniára, öreg-otthonokra, fogyatékos otthonokra, egészségügyi intézményekre gondolok. Nagyobb szociális érzékenységre lenne szükség: gyülekezeti szinten is. Mit tudunk kezdeni a hozzánk becsöngető hajléktalanokkal, hogy a segítségünk ne csupán fájdalomcsillapítás legyen. Mit tudunk kezdeni a gyülekezetünkben egyre szaporodó munkanélküliekkel? Mit teszünk a lányanyákért? Mit teszünk a „kultúr-éhezőkért", akik nem közlik helyzetük elviselhetetlen voltát, de lassan leépülnek, tönkremennek. Mit teszünk a válási-árvákkal. Mit teszünk a börtönből szabadulókkal...? Tudom, a gyülekezet nem vállalhatja át a társadalmi feladatok egészét, és végképp nem a speciálisan állami feladatokat. De ha megfeledkezik a rábízottakról, ha elmegy a samáriai úton fekvők mellett, akkor már nem egyház többé, hanem önsegélyező egyesület, exclusiv klub. Tudom azt is, hogy ez nem csak idő és energiaigényes, de komolyan pénzigényes szolgálat. Ha azonban erre nem tud áldozni, akkor önmagát is tönkre teszi, hiszen a gyülekezet az áldozatkészség által is épül, s ha az evangéliumot tisztán hirdetik, annak gyümölcsei is vannak, a szociális munka területén. Csak az önfeláldozás hoz életet. Aki elveszíti az életét, megnyeri azt... - tanít Jézus. Ez nem kényelmes, komfortos vallásosságot jelent, hanem másokért való életet. A „búzaszem" életét, amely a földbe esik... Az elmúlt nyáron az első magyar országos evangélikus találkozón egy javaslat hangzott el: ne legyen gyülekezet ifjúsági munka nélkül. Én így folytatom: ne legyen, nem lehet gyülekezet komoly, szervezett, koncepciózus szociális munka nélkül. Ezen a területen döbbenetes a lemaradásunk és nem halogatható, sürgős feladata van a budapesti gyülekezeteknek. Nem feledkezhetünk meg kulturális feladatainkról. Az egyház, a templomok a kereszténység 2000 éves történelme során mindig a kultúra hordozója is volt. Hordozója - ismétlem - és nem specialistája. Ne tévesszük össze a formát a tartalommal. A kultúra számunkra evangéliumhordozó, de nem végső cél. Szaporodó templomi koncertjeink nem az állam kulturális feladatát váltják ki olcsóbb hangversenyekkel. A zene igét közvetít, és lehetőséget nyújt misszióra (- de nem agresszióra!). Az irodalmi estek közel viszik az emberekhez a keresztény kultúrát, de a templom Isten háza ilyenkor is. Májusban tervezzük a budavári templomban a német gyülekezettel közösen azt a linó-metszet kiállítást, amely alkalmat ad egy nyitott templom-projektre. Ezen belül - éppen a kultúra különböző területeinek segítségével - kaput szeretnénk nyitni: az evangéliumra, az Isten köztünk lévő országára. Szélesre szeretnénk nyitni a kapukat, hogy ne csak a „keskeny út vándorai" találjanak be, hanem azok is, akik még információ- hiány, vagy más ok miatt nem találkoztak a kereszténységgel. Ilyen jellegű próbálkozás egyik gyülekezetünkben a „hitetlenek", vagy „kételkedők" istentisztelete. A nyitott, érdeklődő emberek ne érezzék, hogy a gyülekezet, a templom csak a „hivatalból" keresztények számára van nyitva. Ha a százból csak egy juhot is így találunk meg, már „nagyobb öröm van a mennyben". Ügyes médiamunka. Ez a következő, ami nélkülözhetetlen a 20. század végi nagyvárosi gyülekezeti szolgálatban. Ne próbáljunk versenyezni a média világgal. Úgysem megy. Nem vagyunk versenyképesek a TV, rádió, újságok kínálatával. Mégis, kicsiben, sajátos ízzel, speciális töltéssel ezeket a lehetőségeket is ki kell használni. A gyülekezeti újságok egyre népszerűbbek Budapesten. Színvonaluk nem növekszik a népszerségükkel együtt... Több profi gyülekezeti munkást kellene ezen a területen is bevonni, nem biztos, hogy a lelkész mindenhez, például az újságíráshoz, szerkesz-