Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 3-4. sz.

A reformáció népe ma - Ifj. Hafenscher Károly: A nagyvárosi lelkigondozás kísérletei Budapesten

téshez, sokszorosításhoz is a legjobban ért. A szolgálatot kapó gyülekezeti tag azonban újabb szállal kötődhet az egyházhoz, ha feladattal bízzuk meg. Ugyanez vonatkozik a helyi TV- és Rádió-adókra. Sok helyen szóba sem állnak velünk, de ez ne zavarjon minket. Ahova bejutunk, s ahova hívnak, oda magas színvonallal kell mennünk. A magyar első TV-program minden reggel három perces „lelki útravalót" sugároz. A nézettségi index 50-70 ezer fő. Melyikünk ér el szószékről ennyi embert? Vajon élünk-e ezzel a lehetőséggel, vagy csak „kipipáljuk": ezt is elvégeztük. Ahelyi, körzeti elektronikus médiában is élni kell a felkínált alkalmakkal. Újra végig kell gondolnunk, hogy az istentisztelet-közvetítéseink a TV-ben és rádióban, vajon azt érik el, ami a szándék, vagy csak a meglévő gyülekezeti tagjainkat tartják távol a templomtól. Az istentisztelet nem TV-s műfaj. Ha ezen a területen nem lépünk és nem újítunk, rossz reklámot csinálunk magunknak... Országos, de budapesti média-munkánk sincs rendben. Nem éri el a világi átlag színvonalat sem, pedig minekünk - a képviselt ügy és személy miatt - sokkal-sokkal jobban kellene ezt végeznünk. Tudom, kevés az ember, s még inkább kevés a fantáziával rendelkező új ember, de a tudatos képzés, és a komoly áldozatvállalás itt a missziói munka „pozitív átlendülését" hozhatná. Úgy látszik, ennek megértéséhez még várnunk kell. De meddig szabad várnunk? Az imént mondottak csak részterületek abból, ami ránk vár. Nagyon nagy az elvárás - az emberek részéről, még nagyobb Urunk részéről. Ne érezzük ezt nyomasztó tehernek. Annál inkább, soha vissza nem térő lehetőségnek. „Kairos" - ez a javából. 1989-ben a változás idején így éreztem, azután elkedvetlenedtem, de azt az Úristen nem hagyta. Most újra hiszem, nagy lehetőségeink vannak, s az égi energia is adott hozzá. De ezt kényelmesen, mindig segítséget várva, mindig külsőtámogatásra építve nem lehet. Koncentrálni, tervezni, karbantartani kell minden energiánkat, s nem marad eredmény nélkül. A munkát megáldja az Úr! Egy valamiről külön is kell szólnom. Ez pedig a képzés és az önképzés... Reménységünk szerint lassan megszűnik az elviselhetetlen lelkészhiány. Hogy a quantitativ növekedést kíséri-e qualitativ növekedés is, az már rajtunk múlik. Á jó pap holtig tanul - tartja a magyar közmondás. Ha abbahagyjuk a tanulási folyamatot, lehetetlenné tesszük a szolgálatot. A továbbképzés és az önképzés: a gyakorlati élet és a teológia minden területén nélkülözhetetlen. Igényt teremteni emberek szívében és lelkében, igényes gyülekezeti és egyházi életet kialakítani és fenntartani csak úgy lehet, ha önmagunkkal szemben is sokkal igényesebbek vagyunk. Ha nem akarunk múzeumi tárggyá degradálódni, ha nem akarjuk hogy az általunk vezetett gyülekezet levegője elhasznált legyen, akkor újra kell kezdeni tanulni. Megtanulni azt is, hogy - bármennyire így hozta az elmúlt negyven év - nem papokból áll az egyház, hanem gyülekezetekből. S nem a papokérí van az egyház, hanem a lelkészek vannak a gyülekezetért. Ügyes, krisztusi optimizmussal megáldott, alapjában vidám, evangéliumi mentalitású, megújulni is hajlandó élet kell. Szekuláris környezetben, nehéz terepen kerül az egyház csapata bevetésre. Nem baj! Portékánk olyan, amivel érdemes és reményteljes megjelenni a világban. Nem kell nekünk azonosulni a világgal, vagy hozzásimulni a mai igényekhez. Annál inkább kell igényt teremtenünk a jobb, a teljesebb életre. Akrisztusi értelemben teljes életre. A magunk portékájával előállni, a természetes reménység bázisán... Hisszük, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban. Nathan Söderblom svéd érsek a 20-as évek uppsalai teológus hallgatóinak tartott évnyitó istentiszteletet. „Sokan sajnálják önöket, hogy ilyen hivatást választottak. Én azonban gratulálok önöknek, hiszen a legnagyszerűbb szolgálatra készülnek." Sokan sajnálják a 20. század végi nagyvárosi lelkészt. Sokszor sajnáljuk magunkat is. Ne tegyük. Én gratulálni akarok nektek és magamnak. A legszebb, a legnagy-