Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 3-4. sz.
A reformáció kulturális értékei - Korompay H. János: Arany János és a protestantizmus
10. A különleges alkalmakra írt kantáták Tanácsválasztás BWV 119, 193,120, 29, 96 Az Ágostai Hitvallás átadásának jubileuma 1730 BWV 190, 120 Esküvő BWV 34a, 195, 120a, 197 Temetés BWV 157 Orgonaavatás BWV 194 KOROMPAY H. JÁNOS Arany János és a protestantizmus Arany életműve olyan csodálatos világot hagyott ránk, amely mindig újabb gazdagsággal lep meg, akárhányadik alkalommal olvassuk is el. írásai türelmesen megvárják a jó kérdéseket, s válaszaik ma is aktuális mélységűek. Sok eleven szál kötötte őt a református egyházhoz, a protestantizmushoz és a kereszténységhez, s ezt számos olyan szöveg tanúsítja, amely írásunk címével kapcsolatos: részben versek, másrészt levélrészletek, kritikák, tanulmányok és szerkesztői üzenetek. Szükséges, hogy kérdéseink ne kívánják meghaladni ismeretszerzésünk határait: esetünkben ne törekedjenek Arany istenhitének, s a valláshoz, felekezethez, egyházhoz való kapcsolatának maradéktalan megfejtésére. Nemcsak azért, mert az, amit az ember leír, szükségképpen csak töredéke annak, amit gondol, hisz, érez, s mert az ember és az írás kapcsolata rendkívül bonyolult: az írásból az emberre, a személyiségre következtetni csak nagy óvatossággal lehet. 1934-ben egy tanulmány jelent meg Arany János és az evangélium címmel (szerzője Podmaniczky Pálné Vargha Ilona volt), amely szerint Aranynak nem volt Krisztus-élménye, mert verseiben, úgymond, nem találni ennek semmi nyomát. Ellenvetésként azt kérdezhetjük, hogy szükséges-e összes, főként legbensőbb vonzalmunknak írásbeli kifejezést adni. Amiről nem írunk, az még létezhet; az, hogy nem írunk róla, még nem bizonyíték arra, hogy nincsen. Arany, tudjuk, szemérmes költő volt; korántsem szerette az önmutogatást, s még saját érzelmeiről is csak igen ritkán szólt. Van viszont, ennek ellenére, olyan verse, amelyet idézhetünk: a mindenki által ismert Szondi két apródjárói van szó, amelyben a halálra készülő hős a következőket mondja a török vezér küldötte magyar papnak, akinek közvetítésével Ali kegyelmet ajánlott neki, feltéve persze, hogy ellenfele megadja magát: Mondjad neki, Márton, im ezt felelem: Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi, Jézusa kezében kész a kegyelem: Egyenest oda fog folyamodni. A földi és az égi kegyelemnek - tehát az erőszakkal kikövetelt és az ingyen kegyelemnek - ezt a szembeállítását, egy mártír történetének sorsfordító pontjaként, az a két apród idézi fel, akik egy újabb, ezúttal törökkövet csábításának adják mindezt válaszul. S az is lényeges, hogy a felmagasztosult ideál ezt mondta az oroszi papnak:
