Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 3-4. sz.

A reformáció kulturális értékei - Korompay H. János: Arany János és a protestantizmus

„Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi". Két kegyelemről és két úrról van ebben a helyzetben szó, s az állásfoglalás világos: kettejük közül nyilvánvalóan Szondié áll feljebb, mint Márton papé. Arany saját neveltetéséről ezt írta Gyulai Pálnak híres önéletrajzi levelében: „az ének és a szentírás vonzóbb helyei lettek első tápja gyönge lelkemnek[...]. A zsoltárokat, a biblia vonzóbb történeteit - emlékezetem meghaladó idő előtt, hallásból már elsajátítottam, - alig 3-4 éves koromban apám, ki értelmes, Írástudó paraszt ember volt - hamuba irt betűkön megtaníta olvasni, úgyhogy mire iskolába adtak, hova módnélkül vágytam, [...] már nemcsak tökéletesen olvastam, de némi olvasottsággal is birtam, természetesen olly könyvekben, mellyek kezem ügyébe kerültek s melylyekhez inkább vonzódtam, mint bibliai történetek [,] énekek, a ponyva irodfalom] némelly termékei etc." Mindennek számos olyan következménye volt, amely meghatározta Arany világnézetét, gondolkodását és költészetét. Verseinek sok részlete és utalása mutatja, hogy milyen alapossággal ismerte a Bibliát, s tanulmányaiban és levelezésében is gyakran hivatkozott a zsoltárokra és dicséretekre. Ezek a szövegek személyiségének olyan mély rétegeiből szóltak, hogy már saját kifejezéseinek eszközévé is válhattak. Petőfinek írta, gyermeke rajongására célozva: „Dicsérnek téged »még a csecsszopók is« mondja a VIII-dik zsoltár"; Arany László visszaemlékezése szerint pedig így nyilatkozott Shakespeare-ről: „írói talentumáról elmondhatni, amit a zsoltár zeng az úrról: Nagy vagy uram a nagyokban, és nagy vagy a kicsinyekben." Életének még írni-olvasni tudás előtti, első korszakában kezdődő műveltsége egészen haláláig ihletadó forrássá vált, s az ismeretes párhuzamokon kívül még számos újabb analógia vár felfedezésre. ADante című vers megmutatja, hogy a református Arany János szemlélete milyen sokat köszön a protestantizmus előtti idők tanulmányozásának. Tudjuk, hogy Dante a középkori felfogások nagy összegezője volt: Arany, csaknem hatszáz évvel az ő születése után benne látta meg azt a nagy szellemet, aki a költők közül talán legmesszebbre jutott el Isten megsejtésében. Dantéra vonatkozó felismeréséből elsősorban arra következtethetünk, hogy az ő protestantizmusa nyitott szemlélet volt: nemcsak saját jelenét, hanem történeti múltját is törekedett megismerni, beleértve annak előzményeit is. Felfogása nem volt felsőbbrendű vagy kirekesztő: nem zárkózott be, hanem önmagát gazdagította tájékozódásával. Másik alapelve az emberi ismeret határaira célzott. Az, amit Dantéról mond, önmagára is vonatkozik: De örvényeibe nem hatott le a szem, Melyeket csupán ő - talán ő sem - ismert. Még a költő is, aki Arany szerint legjobban kell, hogy értse saját művét, eljut tudásának végpontjáig, éppúgy, mint a „mérhetetlen" Ég megismerésében. Az emberi értelem fel kell hogy ismerje határait; Istent a maga lényegében nem ismerni, csak sejteni lehet. Ez a csak nem lefokoz, hanem fölemel: „a gondolat elvész csodás sejtelemben". Ez - a gondolkodást korántsem leértékelő, pusztán a saját érvényességi körét kijelölő - csoda felsőbbrendű a racionális tudásnál. Az imádat legfőbb feltétele annak a felismerése, hogy nagyobb dolgokról van szó, minthogy azt mi magunk be tudnánk látni. Arany protestantizmusa látja és láttatja az emberi képességek határait, s alázatra tanít önmagunk, a világ, s Isten megismerésében. E szerint a vers szerint az Ég azért mérhetetlen, mert fönséges és megfoghatatlan kiterjedésű. A költő ebben az időben (tehát az 1850-es években), tudjuk, a nagykőrösi református gimnáziumban tanított, s a diákjai számára írt Széptani jegyzetekben is szólt a fónség fogalmáról, a következőképpen: „Az esztétikusok meg szokták különböztetni a térbeni, időbeni és erőbeni fönséget. [...] Isten fogalmában: mindenütt