Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 1-2. sz.

Kulturális figyelő - Aranyhíd (Baán Tibor) - Évtizedek sodrában (László József) - Csak katolikusoknak (Veöreös Imre) - A szent (ifj. Cserháti Sándor)

kelet-közép-európai püspök a szöveg visszavonását javasolta. Szerinte helyesebb lenne az egyház tanításának újbóli kihirdetése, mint a világgal való párbeszéd. Szerinte az egyháznak mint a kinyilatkoztatás birtokosának tanítania kell a világot, de nincs mit tanulnia attól. A zsinati atyák ezzel szemben (2309:75 arányban) a dialógus egyháza mellett foglaltak állást. A könyv statisztikai adatai rendkívül érdekesek. Az utóbbi évtizedben a „maguk módján vallásosak" a felnőtt népesség 40-50 százaléka, míg az „egyház tanítása szerint vallásosak" 10-20 százalék. A vizsgálatok zöme a felekezeti tagságra is valamiképpen rákérdezett. 1985-1988 közötti adatok alapján a születéskori felekezet és a magukat vallásosnak mondók hovatartozása így alakult: római vagy görög katolikus: 71,0-75,2; református: 21,4-19,4; evangélikus: 4,5-4,5 százalék. A vallásosság változásának tendenciája 1978-1992 között. Erről a kérdésről a Diakonia periodikánk már írt Andorka Rudolf „A vallástól való elfordulás és a vallási megújulás Magyarországon" címmel (1988. 1. sz. 918.) Tomka statisztikai görbéje 1978-1992 között szintén meredek emelkedést mutat. Az utóbbi években az egyház és a vallás iránti rokonszenv sokkal általánosabb, mint maga a vallásosság. A vallásosság csökkenése sajnálatos, mert az élő hit hiányát mutatja. Ez a motívum megkérdőjelezi az előző növekedési adatot, vagy legalábbis bizonytalanná. Hiányzik a keresztény értelmiség. Kevés keresztény értelmiségi van. Ez utóbbi teológiai szempontból érthető, mert „keresztény társadalom" igazi értelemben soha nem volt, mert Krisztus egyháza a kovász szerepét tölti be a földön, a kovász pedig kicsiny része a tésztának. Magyarország elpogányosodott ország — állapítja meg az író, s ez természetes a 40 év után. De ennek a múltnak is vannak egyházi értékei. Ezeknek az értékeknek a kutatása a szerző szerint nem könnyű, mert attól félhetünk, hogy „kompromisszumkötő gyanúba keveredünk". Egyházunk történetírásának nálunk is, azt is, keresnie kellene, mit tett Isten a mi egyházunkban a kommunizmus évtizedeiben. A hagyományos vallásosságot egyre inkább felváltja két típus: az egyik a történelmi hagyományt és az egyházhűséget személyes elkötelezettséggel ápoló típus. A másik típus a „szabadon válogató vallásosság", amely az egyes emberek egyéni ízlése és szükségletei szerint merít a keresztény, vagy éppen a nemkeresztény vallási hagyományból. A vallási rendszer típusváltása nem egyformán érinti a különböző felekezeteket. Ahol a polgárosodás - írja Tomka Miklós -, városiasodás, iskolázottság, magasabb szintű, a modernizációs fejlődés előrehaladottabb - például az evangélikus egyházban -, ott a típusváltás annak minden nehézségével együtt már jóformán lezajlott, szemben a református és görög-katolikus egyházzal. A szerző világosan elhatároja a párbeszédet a kompromisszumtól, annak tartalmától és milyenségétől. Az egyház élte a maga életét, noha képviselőik állami hivatalokban kilincseltek. A kommunista hatalom úgy vélte, hogy az egyházi vezetés akadályozása az egyház összeomlásához vezet. Nem ez történt. A krititikusok azt mondták: „Nyíltan a börtönbe vetettek mellé lehetett volna állni." A szerző megállapítja: óriási kérdés, hogy hogyan viselte volna a magyar katolicizmus a nyílt összeütközést, a vallásosság hagyományos lehetőségeinek további szűkülését, talán elvesztését, az illegalitásba kényszerülést. Hozzáfűzöm: Ordass Lajos evangélikus püspök fegyházbüntetése alatt írta naplójába: azt hitte, hogy vele együtt sok-sok lelkész vonul börtönbe, s nem ez történt. Tomka Miklós joggal kérdésnek tartja, hogy egy macska-egér harcban illő-e az egértől nagyobb győzelmet elvárni, mint hogy túléli a dolgot. Amikor 1950 augusztusában a kényszer miatt meg kellett szüntetnünk evangélikus hetilapunkat, az Új Harangszó utolsó számában egyik munkatársunktól ilyen témájú cikket kértem: El az egyház gyülekezetemben. És ez így is történt. Elgondolkoztató a szerző összefoglaló látása a jelenről és a jövőről. Avallási újjászületés Magyarországon a társadalmi autonómia kifejeződése és hordozója. Ez így a szociológus szava (bár Tomka Miklós felkészült teológusnak is bizonyul a könyvében). Az evangélikus egyháznak nálunk ma sem lehet tömegvonzó ereje. Nyugaton is felőrölte azt a szekularizáció. A teológus csak azt mondhatja, hogy ma is gyülekezetekben él az egyház. Ott pedig az élet legfontosabb jele (egyik oldalról) az igehirdetés. Örvendetes jelenség, hogy az elnyomatás évtizedei után megjelentek a jó igehirdetők, azaz az evangélium életszerű hirdetői. (A Keresztmetszet című gyűjteményben 64 mai lelkész mai igehirdetése olvasható. Kiadó: Teológiai Irodalmi Egyesület. Budapest, 1997.) A másik oldalnak, a hívő nem lelkészek szolgálatának nincs ilyen látványos felmérése. De valószínűen ezen a téren lemaradásban vagyunk. Éppen mi, a reformáció egyháza, melynek eredeti tendenciája éppen a „laikusok" bevonása az egyház aktív munkájába. Az