Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 1-2. sz.

Kulturális figyelő - Aranyhíd (Baán Tibor) - Évtizedek sodrában (László József) - Csak katolikusoknak (Veöreös Imre) - A szent (ifj. Cserháti Sándor)

evangélikus egyházi szervezeteknél (gyülekezet, egyházmegye, egyházkerület, országos egyház) ma is érvényesül a kettős elnökség (lelkészi és nem lelkészi), a presbitériumok is működnek minden fokon, ez azonban inkább közigazgatási munka. A spirituális szolgálatban is vannak örvendetes jelei a nem lelkészi elem bekapcsolódásának. Ez - ahogyan 1948ban - szoros összefüggésben van a „lelki ébredéssel", ami „adatik" a Szentlélek titokzatos munkája révén:,A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született" (Jn 3,8). „A jövőre nézve viszont könnyen kiszámítható egy másfajta tendencia" - olvassuk a könyv utolsó lapjain. A szekularizációs folyamat csak most bontakozik ki igazán. Ezzel együtt jár, hogy az autonómmá váló társadalom, adminisztratív eszközök nélkül is, korlátozza a vallás társadalmi szerepét. Kikerülhetetlenül korlátozza! Ezekhez a megállapításokhoz Tbmka Miklós hozzáteszi: „De nem biztos, hogy csökkenti!" Ez a nem biztos! - a mi reménységünk szava is. Utalok előző soraimra: a hazai evangélikus lelki ébredést nem gátolhatta az 1948-as fordulat éve. S a régóta szekularizálódott nyugati társadalom számos helyén is nyilvánvalóvá válik a Krisztusban hívők közösségének jelenléte. Veöreös Imre Rudolf Otto: A Szent Osiris Kiadó, Budapest, 1997 Ha egy mű kapcsán többször elhangzik a klasszikus jelző, bizonyára felkapjuk a fejünket, odafigyelünk. A figyelem mellett azonban vélhetően - már jó előre - tisztelet is ébred bennünk, s innen már csak egy lépés, hogy a kérdéses műre, mint valami nagy értékű őskövületre, becses régészeti leletre tekintsünk, s úgy lássunk az olvasáshoz, mintha múzeumlátogatásra indulnánk. Nagy a veszélye ennek Rudolf Otto könyve esetében is, különösen, ha tudjuk, hogy annak első kiadása a vallásfilozófia, teológia terén is viharos, eseménydús - századunk második évtizedében, több mint nyolcvan éve látott napvilágot. Ha azonban a klasszikust úgy értjük: generációk múltán is friss, aktuális, eleven, A Szentre feltétlenül illik a jelző. Otto tudományos igénnyel és alapossággal járja körül témáját, művével mégis mindenekelőtt izgalmas kalandra, felfedező útra invitál. Mi az a sajátos lényeg, ami a vallás jelensége mögött áll; mi az az erő, amely életre hívja és táplálja a vallásos hitet; megragadható, leírható-e, s ami épp ilyen fontos, elsajátítható, fejleszthető-e a képesség felismerni és megélni azt? A legizgatóbb kérdések, amióta van valláskutatás, amióta a vallás - az egyik legalapvetőbb emberi reflexió - maga is reflexió tárgya lett. Otto címválasztása már önmagában beszédes. Mindenekelőtt elárulja, hogy mind szellemét, mind módszerét tekintve vallásfilozófiai - tehát nem teológiai - művet tartunk a kezünkben. A jellemzően biblikus fogalom ugyanakkor sejteti, hogy a szerző utalásai, illetve legfontosabb megállapításai a zsidókeresztény tradíció és hittapasztalat hátterén válnak igazán plasztikussá. Végül, a szent - mint önmagában problematikus kategória - alkalmas arra, hogy általa Otto már a mű elején felvillantsa mondanivalójának legdöntőbb elemeit. A szent mint tipikusan vallási fogalom kifejezi a vallásos tapasztalat (tudat) eredeti, sajátos jellegét. Otto korában jellemző, és ma sem ismeretlen az a törekvés, hogy a vallást analógia útján más ismert (természetes) lelki jelenségek felfokozott vagy némileg módosult és egymással is kölcsönhatásban lévő formáinak együtteseként értelmezze. Aszent - vallja Otto, s talán ez művének egyik legfontosabb állítása - a priori kategória. A szent fogalma azonban félreérthető, és éppen ennek a félreértésnek a tisztázása adja a mű mondanivalójának felütését. A ma elsősorban etikai csengésű szó eredetileg az istenség legeredetibb jelzője, sőt azt is mondhatjuk, a szent JHVH predikátuma. Az erkölcsi töltés már racionalizáció eredménye, amely leginkább az isteni szentséggel való találkozás két klasszikus helyén, Ézsaiás próféta (Ézs. 6, 3kk) és Simon Péter (Lk. 5, lkk) elhivatásának történetében érhető tetten. A találkozás nyomán mindkét esetben megszületik az etikai következtetés (tisztátlan ajkú, illetve bűnös ember vagyok), ám annak hátterében a szembesülés kiváltotta leírhatatlan megrendülés, nem pedig vallásos önvizsgálat áll. Az eredeti reakció az isteni szentség jelenlétében