Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.

Orbókné Szent-Iványi Ilona - Somogyi László: Idola fori (A „piac ködképei")

kozás egy arisztotelészi-típusú definíciót adni, csupán a vallásos tapasztalat körülírására van mód. A főnévi nyelv rendszert alkot, az igei nyelv csupán rendez, és az eligazodást segíti. A főnévi nyelv megkérdezi, hogy: „kicsoda", „mi a lényege" az igei nyelv úgy kérdez „mi a viszonyom vele". A válaszként adott szavak gyakran ugyanazok, de a „nyelvjáték" különbözik. Az igei nyelv korlátja a dogmaalkotásra való képtelensége. Nem a szavai lesznek fontosak, hanem a beszéd, amelyben elhangzanak. Az igei nyelvben a beszéd éppen olyan esemény, mint a világ bármely folyamata. A beszéd szereplői saját beszédükkel definiálják magukat, hogy a szavak kimondásával már meg is haladják, azok elsődleges kontextusát. A már hivatkozott J. D. Crossan ad erre példát Schönberg „Mózes és Áron" című műve kapcsán. A vallásos szféra, lényegében a Mindenható nem tűr kép-formákat, sem tárgyi-materiális, sem szavakhoz kapcsolt bálványokat. Az Istenről kimondott szó a kimondás pillanatában megsemmisül, mint idegen kép-forma. Az igei nyelv használói nagyon jól tudják, hogy szavaik elégtelenek. Néha pusztán a kérdés is elegendő, mert a válasz nem verbalizálható. Afőnévi nyelv szavai szimbólumok, amelyek jelzik a Valódi Valóságot, az igei nyelv szavai ikonok, amelyek kimondása kapcsolat a Valódi Valósággal. Ebben a kapcsolatban a szavak ugyanolyan szereplők lehetnek mint a beszélők. Sajátos interakció megy végbe egy-egy nyelvi folyamatban, s azt is jelzi, hogy a szavak használata egy-egy beszédmódban nem mindig releváns az adott történéshez. Az archaikus ember bölcsessége létrehozta a „tabuszó" intézményét, ami kellő önmérsékletre intette az embert. Atabuszó helyettesítői, ha önálló életre keltek, csak utalni tudtak arra, amire vonatkoztak. Cserébe azonban korlátlanul használhatók lettek a mai főnévi-teológiai nyelv alapszavaiként. Atabuszó problémájának másik megoldási módja a leíró-igei körülírás kialakítása volt. Ebben az ember vallásos szóhasználata az állítmányok szintjén rögzült. Az alanyi beszéd a Szemközti Valóságnak maradt fenntartva. így az igei nyelv értelme a párbeszédben lehetséges csak. A párbeszéd pedig éppúgy mint az Isten országa, végső soron az emberi tapasztalat ügye. Talán ez lehetett az, amit Lukács evangélista „közöttetek"-re vagy „bennetek"-re görögösített. E kétféle nyelvhasználati mód felvázolása nem jelent értékítéletet is. Nem állítjuk, hogy az egyik mindenestől elhibázott, a másik mindenestől kifogástalan. Csupán arra szerettünk volna rávilágítani, hogy a teológiai disputák előtt célszerű tisztázni a felek beszédmódját. Az egymás fölötti ítélkezés semmiképpen nem járható út a kereszténység számára, és méltatlan is azokhoz, akik a Názáreti követőinek vallják magukat. Az evangélium századosa ott, a Golgotán, átellenben a Megfeszítettel önkéntelenül verbalizálta élményét: „Bizony, ez az ember Isten Fia volt". (Mk 15,39b) Vajon főnevet vagy igét mondott? A válasz kimondása előtt tanácsos egy pillanatra megállni és arra gondolni, hogy sok-sok türelemre és derűs alázatra van még szükség ahhoz, hogy ne legyenek úrrá rajtunk a piac bálványai - idola fori. Irodalom 1 Francis Bacon Nóvum Organon c. művében szereplő fogalom, jelentése: a „piac ködképei" vagy a „piac bálványai", és az emberi beszéd pontatlanságából származó bonyodalmakra utal. 2 Szervét Mihály 3 H. Conzelmann: Die Mitte der Zeit c. munkájában megfogalmazott nézet. 4 Ld. pl.: P. Ricoeur: Az „Isten országa" Jézus paraboláiban. Protestáns Szemle LIV./I/2., 1992. 5 Főleg az angolszász biblikusok körében népszerű álláspont. 6 J. D. Crossan: Finding is the First Act. Fortress Press, 1984.