Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.

Veöreös Imre: Az Ember tragédiájának rekonstrukciója (Szabó József püspök emlékezetére)

veszélye is, hogy sok mindent én magam vetítek ki rá." Ezzel tulajdonképpen ugyanazt mondja, mint az olvasóközpontú irodalmi kritika. Sőt mindehhez azt is hozzáteszem: előfeltevés nélkül nincs író és olvasó ember. Még a fordító sem semleges ember. Reményik Sándor erdélyi költó' egy sora, „Afordítás, a fordítás-alázat" inkább bíztatás arra, hogy a jó fordító igyekszik kikapcsolni magát és megalázza magát az alkotó szándéka előtt. Mindebből pedig az következik, hogy érthető, ha én keresztény hittel mást olvasok ki a Tragédia döntő (utolsó) sorából, mint Striker Sándor, aki hozzám írt levelében becsületes őszinteséggel megírja, hogy sem gyermekkorában, sem a későbbiekben nem tudott „megbarátkozni a szertartásokban megjelenő hitek világával, akár vallási, akár politikai értelemben voltak azok". Az „emberi gyönge" az én olvasatomban egyrészt általában elfogadott gondolat. Most került kezembe egy Győrött publikált tanulmányom. Az evangélikus értelmiségi folyóirat 1945. évi első (és utolsó) száma, amelyben „A történelem titka" című esszém is megjelent, a háborús viszonyok miatt mindössze 10 oldalra zsugorodott, és a Sopronban élő szerkesztő, Karner Károly egyetemi tanár két rövid írásán kívül az enyémet foglalta magában. írásakor a szovjet csapatok már áttörték a Székesfehérvár mentén húzódó frontvonalat. Ebben írtam: „Az emberiség nagy felfelé törései mindig mélybe zuhanásban végződtek. Ez az örökös nekirugaszkodás és visszahanyatlás a történelem jellegzetessége, amit a józanul gondolkodónak be kell látnia a keresztény hit világossága nélkül is." Majd Madách művére is utalva ezt fűzöm hozzá: „A történelem titka: az ember tragédiája, csúcsponton tárul fel egy-egy háborúban. Amikor szinte máról holnapra szemünk előtt zuhan vissza a >fejlődésben< az emberiség, s maga töri össze, amit épített." Abban a pillanatban messze nem volt aktuális, hogy hozzátegyem: a két világháborúban is nagy vívmányok születtek az emberiség javára. (Ezután tértem rá a történelem titkának Isten igéje fényében való értelmezésére. - A folyóirat címe: Keresztyén Igazság.) Az „emberi gyönge" az én olvasatomban másrészt: az ember vétkes állapota. Mi hívő keresztények kiolvastuk ezt a Tragédiából. Sőt Madách idézett leveléből is (fusson vissza az Olvasó írásom ötödik bekezdéséhez). Második kérdésem Striker Sándorhoz így hangzott: Milyen eszmei, világnézeti tanulságot vont le Madách az emberiségnek általa megírt drámába sűrített történelméből? Válaszából idézek: „Az ember a tudás megszerzésével kivívta magának a szabad akaratot is: >Szabadon bűn és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme / S tudni mégis, hogy felettünk / Pajzsul áll Isten kegyelme<. Úgy vélem tehát, hogy Madách szemléletében az egyén szabad s alkotóképes, ám nem elegendő boldogságához annak tudata, hogy faja fennmarad, s az emberiség egésze esetleg folytatja művét - mert mint egyén tudatában van önnön véges létének. Ezzel szemben az emberi nem történelme ugyan (erkölcsi) bukások sorozata, de összességében viszont megőrzi mindazokat a szellemi értékeket, amelyeket az - esetleg éppen elbukó - egyének hoztak létre az idők folyamán. így az emberiség világa értékekben gazdagabbá válik anélkül, hogy erkölcsileg javulna." Striker Sándor magyarázatából és idézéséből számunkra nyilvánvaló, hogy Madách anonim keresztény (Karl Rahner újszerű, nagyon találó gondolata). A szabad akarat teológiai értelmezésünkben nem azt jelenti, hogy nincs az ember döntési helyzetben. H. Thielicke neves evangélikus teológus etikájában, a szituációs etika elnevezésű részletében, éppen azt fejti ki, hogy az ember gyakran kerül olyan helyzetbe, szituációba, amikor dönteni kell a jó vagy rossz között, vagy - s ezek a helyzetek az élet drámai pillanatai - választania kell két, egyformán rossz, vétkes megoldás között. S a keresztény ember ilyenkor saját felelősségére dönt a kettő közül