Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.

Sulyok Elemér: A szerelem mint szentség

könnyedséggel vállalnak. A „keményszívűség"-re való tekintettel adható válólevél már annak jele, hogy a kezdeti szeretetkapcsolat megszűnőben van, vagy éppen már meg is szűnt. Ami egykor magától értetődő'öröm volt, teher lesz. Az utóbbi esetben az Újszövetség nem a válást ajánlja, hanem Krisztus és az Egyház kapcsolatára hivatkozva a hűséget. Mert csupán a hűség „az a szeretet, amelyben - és most itt ki kell mondanunk az Újszövetség világába vezető szót - helye van a keresztnek. Tehát: szeretet a csalódás ellenére is; hűség a gyengeség ellenére is; arra való képtelenségünk ellenére is, hogy eleget tegyünk a velünk szemben támasztott elvárásoknak, hogy mindenhol örömet terjesszünk, s hogy a szeretet kielégítsen minket. Ez olyan szeretet és hűség, amely még ott is megmarad, ahol emberi fogalmak szerint semmi értelme sincs, mint ahogy - emberileg szólva - Jézus kereszthalála is reménytelen volt, mégis megváltást hozott a világnak." (Vö. Holland katekizmus). Akkor válunk a legmegkísérthetőbbé, amikor megtapasztaljuk: nem automatikusan érvényesül az adni és elfogadni törvénye. Mindnyájunkat megkörnyékezhet, sőt meg is környékez a profán élet hasznossági elve: szívesen vagyok veled, ha hozzád való tartozásom ellenértékeként szolgáltatsz is valamit; szívesen részt veszek életedben, ha eleven, éltető közösséggel ajándékozol meg. Ha viszont életszövetségünk alkalmi csoportosulássá zsugorodik vagy annak benyomását kelti, mi értelme van még, hogy együtt maradjunk? A keresztény hit szerint van értelme, csakhogy az utóbbi nem a lázasan kapkodó cselekvés szintjén mutatkozik be, hanem mélyebben. Mert ha annak ellenére is kitartok, hogy látszólag semmit sem kapok, tulajdonképpen nagyon sokat kapok: a hűséget. Azt, hogy olyan embernek fedezem fel magamat, aki nemcsak oda tud elmenni, ahol adnak, hanem oda is, ahol, úgy gondolja, semmit sem nyújtanak. Végső soron azonosulhatok azzal a Jézus Krisztussal, aki bűneink ellenére is hűséges volt a halálig, mégpedig a kerszthalálig. Részesedhetem Jézus Krisztusnak abban a hűségében, amelyből egyedül fakadt mindnyájunkat megváltó szeretete. Közösséget vállalhatok nemcsak kötésben maradni szándékozókkal, hanem együtt erezhetek egymástól eloldódó, mi több elmagányosodó, magukra maradó embertársaimmal is. A házassági kapcsolatot tehát nem racionális megismerés jellemzi, hanem a hit. Továbbá: a Te megnyitja magát felém (és magam feléje), átadja magát, tehát szeret. A szeretet az, ami azt a nyitást létrehozza, s egyúttal szeretet maga ez az önátadás. Ennek eszköze, hordozója a Szó -, a legtágabb értelemben véve. Ezt a megnyílást, amely szeretetből fakad, a másik személy hittel fogadja. Hiszek neki, egy személynek és csak jóval utána következik, hogy hiszem ezt vagy azt, amit mond, amit kinyilatkoztat, de ezt is csak általa, miatta. Ez a hit bizalom is: nem csap be, erről meg vagyok győződve, anélkül, hogy erre racionális, tárgyi bizonyítékaim lennének. Mert a hitet részemről is kíséri a szeretet, a kettő együtt, egységben létezik. Az eszköz, mely kinyilvánítja a hitet és szeretetet: a szó. Az állatot is hívom, szólítom, az embert azonban megszólítom, ő válaszol, s dialógus alakul ki köztünk. Ez a fajta szó igazi, őszinte, személyes kapcsolat, nem üres fecsegés. Az igazmondás, őszinteség elsőrendű személyes erény, nem valami mellékes, másodrendű. Ez a szeretet nem érzelem, az érzelem kísérheti, de nem szükségképpeni velejárója. Az érzelem mindig birtokol, bírni akar. A hit és szeretet mindig kölcsönös az Én-és-Te kapcsolatban: mindkét személyben, az Én-ben és a Te-ben is megvan. A Te formál engem Én-né, és Én a Te-t Te-vé. Az ember a Te-ben válik Én-né.