Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.

Béres Tamás: Luther és Erasmus vitája Luther szolga akaratról szóló művében

részek, ennek azonban nem a téma az oka, hanem a szóértelmezésünk fogyatékossága és a grammatikában,, való járatlanságunk. „Lehetséges-e, hogy az írás titka rejtve legyen, miután ... a legmélyebb titok napvilágra került, nevezetesen, hogy Krisztus, Isten Fia emberré lett, hogy Isten háromságos Isten, hogy Krisztus szenvedett értünk és örökké uralkodik?" (16. o.) így jut el Luther sokat idézett hermeneutikai alapelvei megfogalmazásáig: 5J

Vedd ki a Krisztust az írásból, mit akarsz akkor még benne megtalálni?" (u. o.) És: „...egyetlen ember sem ismerhet fel a Szentírásból még egy jottányit sem, hacsak nincs vele Isten Szentlelke." (17. o.) A szolga akaratról szóló tanítása bevezetésével folytatja írását, majd visszatér a teológiai kérdések nyilvános tárgyalásának vitájára. Emlékezteti Erasmust arra, hogy a teológiai kérdések nem csupán arról szólnak, hogy „hogyan élünk, hanem arról, hogy hogyan kell élnünk." (28. o.) Túlzott finomkodására figyelmezteti Erasmust, amikor idézi tőle azt a példát, hogy Isten bár a galacsinhajtó-bogár üregében is jelen van, ezt mégsem helyes a nagy nyilvánosság előtt hirdetni: „...nem riad vissza a kegyes lélek, amikor azt hallja, hogy Isten a halálban és a pokolban is jelen van, bár ezek mindegyike borzalmasabb, mint a galacsinhajtó ürege vagy a szennyvízcsatorna." (29. o.) „Az igazságot az egész világ előtt minden időben tanítani és megváltoztathatatlanul prédikálni kell, azt soha sem szabad meghunyászkodással vagy agyonhallgatással megkerülni... Az igazság egyenes jogar!" (35. o.) Ismét egy rész következik a szolga akaratról, amelybe beágyazza válaszát (egyben egyházról szóló tanítását) Erasmus érvére. Erasmus: az egész egyháztörténetnek csak két alakja van, akik Lutherhez hasonlóan tanítottak a „szabad" akaratról: Mani és Wicliff. Kinek adjunk igazat - kérdezi Erasmus - a sok tanítónak, igazhitűnek, szentnek, régi és mai teológusoknak, zsinatoknak, püspököknek, pápáknak, vagy egy-két ember saját vélekedésének? Luther, gondolatmenetében történeti példákkal jut el oda végül, hogy az egyházról megállapítja, hogy rejtett, a szentekről pedig, hogy ismeretlenek. (59. o.) Az első részben található még Luther predestinációról alkotott véleményének rövid megfogalmazása: „...ki fogja elMnni ezek után, hogy az Isten szereti őt? Válaszom: egyetlen egy ember sem fogja elhinni, mert nem is hiheti. Akiválasztottak viszont elhiszik, a többiek pedig hitetlenségükben elvesznek." (39. o.) A „kereszt teológiájának" kulcsmondata: „így rejti el az Isten örök irgalmasságát és jóságát haragja alá, igazságát igazságtalansága alá. Ez a hit legmagasabb lépcsőfoka" (41. o.); és a szolga akarat „állathasonlata": „így az emberi >akarat< középen áll, mint valami teherhordó, igavonó állat: ha Isten ül rajta, azt teszi, és odamegy, ahová az Isten akarja, ... ha azonban a Sátán ül rajta, azt teszi, és odamegy, ahová a Sátán parancsolja." (44. o.) A mű további részeiben található az emberi akarat állapotának részben filozófiai kategóriákba is menő teológiai részletezése. Erasmus meghatározása: „A ... szabad akaraton az emberi akarat azon képességét értjük, amellyel az ember az örök üdvösséghez vezető dolgokhoz odafordulhat, vagy azoktól eltérhet" Luther számára több tekintetben is pontatlannak tűnik, és műve hátralévő részében állandóan szembesíti is ezzel Erasmust. Vitája kiindulópontja az emberiség Ádám utáni helyzete, amelyben a bűn gyökeresen van jelen, és az Isten-kapcsolat minden részletére kiterjed. Ha Erasmus azt állítja, hogy „maradt valami" az emberi természetben, ami eredendően jó és romlatlan, amellyel az ember belekapaszkodik az Isten kegyelmébe („az örök üdvösséghez vezető dolgokhoz odafordulhat"), akkor Luther ragaszkodik a „valami" pontosításához, és igen bölcsnek vagy rosszabb esetben „nem is olyan ostobának" nevezi őt, amikor azt sejti, hogy Erasmus szándékosan hallgatja el ezt a