Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.

Béres Tamás: Luther és Erasmus vitája Luther szolga akaratról szóló művében

tesz kísérletet az írás és a tapasztalat alapján. Luther 1525 őszén írt válaszirata, a De servo arbitrio (A szolga akaratról) utolsó lapjain igaz elismeréssel szól Erasmus éleslátásáról: „Egyedül te láttad meg a dolog szívét és te ragadtad meg a lényeget, amiért szívből hálás vagyok neked." Erre a szenvedélyes hangú műre Erasmus 1526-27-ben kétkötetes „védekezőlevéllel"

7 válaszol (amelynek csak második kötete hatszor hosszabb eredeti vitairatánál), majd Luther nem sokkal később ír még egy levelet. Ezzel fejeződik be kettőjük között formálisan az akarat szabadságáról szóló vita. A szolga akaratról Mivel a felek a vitának azt a műfaját választják, hogy sorra véve cáfolják egymás állításait és érveit, a műben Erasmus álláspontja is megismerheti a Luther ellenérveit követő olvasó. Három nagy téma köré csoportosul a vita tartalma: Erasmus szerint van egy bizonyos szabadsága az emberi akaratnak, Luther ezt határozottan tagadja. Másodszor: a Szentírásnak vajon minden részletében mindenki számára tökéletesen világosnak kell-e lennie, vagy vannak homályos részletei is? Erasmus sok nehéz és vitatható pontjáról tud, Luther védi a Biblia egyértelműségét. A harmadik döntő kérdés: elő szabad-e venni minden nehéz teológiai kérdést a közvélemény előtt is, vagy ezek taglalása a felkészült vitázok szobáinak falain belül tartandó? Erasmus fél „tumultust" csinálni a teológiai finomságokból, Luther természetes feladatnak tekinti a nyilvánosság tanítását. Műve bevezetőjében nehezet kér Erasmustól: elismeri, hogy van, amiben Erasmus jobb nála vagy bárkinél, de lássa be, hogy a teológia lényegét nem érti („...ily fontos kérdésben semmi újat nem mondasz..." 7. o.). Ezzel a kérésével Luther azt is jelzi, hogy egészen más stílusban szeretné folytatni a vitát, mint ahogy Erasmus elkezdte. A tárgyilagos és szakszerű, állásfoglalást nem mindig kifejező, de áttekinthető stílus után Luther személyes-szenvedélyes, elkötelezett és többször megszakított gondolatmenetei következnek, amelyek megértéséhez többször vissza kell majd lapozni a könyv olvasása közben. Erasmus előszavának emlékezetbe idézéséhez kapcsolódnak az első gondolatok, aki - saját szavai szerint - egyre kevesebb örömet talál az elkötelező kijelentésekben. Luther válasza: aki lemond az elkötelező kijelentésekről, az a kereszténységét adja fel. Erasmus folytatja: - amennyire ezt az Isten igéje sérthetetlenségével és az egyházi határozatok tiszteletben tartásával meg tudja tenni - legszívesebben a szkeptikusok táborához csatlakozna. Luther ezt pogány beszédnek tartja, kivéve azokat a (lényegtelen) kérdéseket, amelyeknél a szabad akarat dönt. Saját véleményét mindig szívesen aláveti az egyházi tekintélynek - mondja magáról Erasmus, amire Luther megkérdezi: hogyan is hihetné valaki azt, amit nem ért? Nem arról van szó, hogy mindent átlátni, hanem Istent „érteni" (azaz „bizonyossággal megragadni"); aki ugyanis Őt nem érti, az „a teremtett világnak soha egyetlen részét sem értheti meg!" (14. o.) Majd így zárja gondolatait: „A Szentlélek nem szkeptikus! ... Sziklaszilárd kijelentései bizonyosabbak és erőteljesebbek magánál az életnél és minden tapasztalatnál." (u. o.) A Szentírás értelmének homályosságára vonatkozó erasmusi véleménnyel szemben Luther különbséget tesz Isten és az írás között. Istenben sok minden van, ami rejtett az ember előtt, sok mindent az írás sem árul el róla, amely pedig világosan beszél: „... ha a Szentírás maga is sötét, mi a biztosíték arra, hogy a magyarázat világos és igaz?" (62. o.) Igaz, hogy az írásban is vannak homályos és nehezen érthető